Aktuális
Meghívó
A Tristana című regény magyar fordításának bemutatója 2019. április 25-én, csütörtökön délután 6-kor lesz Budapesten a Cervantes Intézetben.
Beszélgetőtársak:
Pávai Patak Márta, a könyv fordítója és kiadója, Izsó Zita, költő, műfordító, szerkesztő, Ayhan Gökhan, költő, szerkesztő, újságíró
Meghívó
MU Színház és a Patak Könyvek szeretettel
meghívja
Emilia Pardo Bazán
Egy hasfelmetsző a régmúltból és más történetek
című novelláskötetének bemutatójára.
Program:
Szabó Enikő énekes egy meglepetésdalt ad elő.
A kötetet Kovácsy Tibor,
a Magyar Narancs olvasószerkesztője mutatja be,
és faggatja majd róla
Pávai Patak Márta
fordító-kiadót.
Az est hangulatát egy kis vörösborral és pogácsával fokozzuk.
Időpont: 2011 április 13., szerda, 19.00
1117 Budapest Kőrösy József utca 17.
A Nívó Nyelviskola és a Patak Könyvek szeretettel meghívja
Önt
A legénykorombeli szérűskert pora
című rendezvényére, melyen
a Spanyol Elbeszélők legújabb kötetéről,
Miguel Delibes: A patkányok
című regényéről beszélget
Bezeczky Gábor
az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa
és
Pávai Patak Márta
a regény fordítója és kiadója
Gaján Éva
a Szentendrei Könyvklub szerkesztője
vezetésével
Időpont: december 12., péntek, 18:00 óra
Helyszín: Nívó Nyelviskola, Szentendre, Kucsera Ferenc utca 7.
A Patak Könyvek
és az
Országos Idegennyelvű Könyvtár
szeretettel meghívja Önt
2008. november 19-én, szerdán 17 órára
Miguel Delibes
A patkányok
című könyvének bemutatójára
Bevezetőt mond:
Pávai Patak Márta
a mű fordítója és a Patak Könyvek kiadója
A könyvet bemutatja:
Kovácsy Tibor
a Magyar Narancs munkatársa
Helyszín:
Országos Idegennyelvű Könyvtár kiállítóterem
1056 Budapest, Molnár utca 11.
További információ:
radnai.margit@oik.hu
patakkonyvek@gmail.com
www.patakkonyvek.hu
2007. március 2.
Spanyol
est
Városi Hangversenyterem, Zenta
2006. október 27.
Könyvbemutató
Szigetmonostoron
Monostori Könyvnapok keretében
Jesús Ferrero: A bukott angyalok
október 27-én 18.00 órakor a Klubházban
beszélgetés Pávai Patak Márta fordítóval és kiadóval
közreműködik
Karsai Gábor
Kovács ÜbÜ Ildikó
Wospil Adrienn
2006. október 17.
MEGY
MŰFORDíTÓK EGYESÜLETE
METAFORA-ESTEK 28.
„Barcelona, háromszor”
Spanyol elbeszélők
TERÍTÉKEN
Carmen Laforet: A semmi
Nuria Amat: A kokainkirálynő
Bernardo Atxaga: A magányos ember
Pávai Patak Márta
műfordítóval
beszélget Mester Yvonne
2006. október 17. kedd 18 óra
IX. Ráday u. 27. Ráday Könyvesház, pince
Mindenkit szeretettel várunk!
2006. október 9.
Egy könyv mindent megváltoztat
A Kaposvári Megyei és Városi Könyvtár valamint
a Patak Könyvek
szeretettel meghívja a Spanyol Elbeszélők c. sorozat első három kötetének
bemutatójára
Carmen Laforet: A semmi
Bernardo Atxaga: A magányos ember
Nuria Amat: A kokainkirálynő
c. könyvét bemutatja
Varga István
a Somogy főszerkesztője
közreműködik
Székely Áron
és
Pávai Patak Márta
fordító és kiadó
Helyszín: Megyei és Városi Könyvtár
Kaposvár, Csokonai u. 4.
Időpont: október 9., 17 óra
2006. augusztus 28.
Meghívó
Az Írók Boltja és a Patak Könyvek szeretettel meghívja a Spanyol Elbeszélők
c. sorozat bemutatójára.
Az eddig megjelent három regény
Carmen Laforet: A semmi
Nuria Amat: A kokainkirálynő
Bernardo Atxaga: A magányos ember
bevezeti
Pávai Patak Márta
fordító és kiadó
bemutatja
Bényei Tamás
irodalomtörténész
KLTE, Debrecen
Helyszín: Írók Boltja, VI. Andrássy út 45.
Időpont: 2006. szeptember 6., 16 óra
http://www.irokboltja.hu
http://patakkonyvek.hu
|
Invitación
La Librería Írók Boltja y Patak Könyvek se complacen en invitarle a
la presentación de la Colección Narradores espanoles.
Las tres novelas publicadas hasta el momento son
Carmen Laforet, Nada
Nuria Amat, Reina de América
Bernardo Atxaga, El hombre solo
las introduce
Márta Pávai Patak
Traductora y editora
las presenta
Tamás Bényei
historiador de la literatura
KLTE, Debrecen
Lugar: Írók Boltja, VI. Andrássy út 45.
Fecha: 6 de septiembre de 2006. 16 h
http://www.irokboltja.hu
http://patakkonyvek.hu
|
2006. június 9.
A Cervantes Intézet és a Patak Könyvek
tisztelettel meghívja
Carmen Laforet
A semmi
című regénye magyar kiadásának bemutatójára
Marta Cerezales Laforet (az írónő lánya)
Pávai Patak Márta kiadó és fordító, valamint
Dornbach Mária egyetemi docens, hispanista részvételével.
Candela Rabal és Peller Mariann
részleteket olvasnak fel a műből.
2006. június 20., kedd, 18 óra
szimultán fordítás
korlátozott férőhelyek
a könyv kedvezménnyel megvásárolható
Instituto Cervantes
1064 Bp. Vörösmarty u. 32.
www.cervantes.hu
Tel.: 354 3670 |
2006. május 1.
A sorozat bemutatója Leányfalun
Elhangzott a Faluházban, 2006. május 1-jén.
A részleteket
Csom Éva
Kovács ÜbÜ Ildikó
Karsai Gábor és
Wospil Adrien
(A Líra Gyalogosai) olvasta fel.
Patak Könyvek, Leányfalu 2006
Ez áll Carmen Laforet: A semmi, Nuria Amat: A kokainkirálynő
és Bernardo Atxaga: A magányos ember című könyvének belső címoldalán.
Hogy ez mit jelent, magam is csak néhány napja fogtam föl igazán. Mindenféle
hamis pátoszt nélkülözve, álszerenység nélkül mondom, ez bizony a könyvkiadás
történetébe bevonulni méltó tény.
A semmi című könyv bemutatóján Bezeczky Gábor, az MTA Irodalomtudományi
Intézetének munkatársa ezzel zárta mondandóját: "S végül, azaz nagyon hangsúlyos
szeretném megemlíteni, mennyire jó azt látni, hogy a regény Leányfalun
jelent meg a Patak Könyveknél. Nem ismerem a részleteket, de egészen nyilvánvaló,
hogy a három szó mögött hosszú történet, talán regény van." Valóban, Bezeczky
Gábor megsejthetett valamit abból, amit eddig szavakban meg sem fogalmaztam,
hiszen olyan természetes volt. Egy ideje azonban már azt is tudom, nem
árt néha kimondani, nevén nevezni a nyilvánvaló dolgokat, mint ahogy az
ember időnként a kedvesének is azt mondja, szeretlek, és nem árt örülni,
büszkének lenni, ha van rá oka az embernek. Márpedig nekem van, hiszen
örülök neki, hogy van közöm Leányfaluhoz, büszke is vagyok rá, és azt is
tudom, nem véletlen, hogy éppen életemnek ebben a szakaszában döbbentem
rá, hogy könyvet kell kiadnom. Mert Leányfalu nélkül nem ment volna. Szükségem
volt hozzá erre a környezetre. Az emberekre, a barátokra, ismerősökre,
akik a puszta jelenlétükkel is akár, de segítették a munkámat. És abban
is biztos vagyok, ha jól körülnézünk itt a faluban, akkor hamar találunk
legalább egy tucatnyi másik érdekes, izgalmas vállalkozást. Annak örülnék
a legjobban, ha mind találkozna – ahogy Sólyom Eszterrel nekem is sikerült
találkoznom --, és segítené egymást, hírét vinné a falunak, ki erre, ki
arra, és a falubeliek is büszkék lennének rájuk. Máskor, más helyen már
elmondtam, itt is elismétlem: Leányfalu irodalmi múltja kötelez bennünket.
Köszönetet
mondok tehát mindenkinek, első helyen természetesen Leányfalu jeles szülöttének,
Pávai Bélának, aki nemcsak az életben, de ebben a vállalkozásban is társamul
szegődött, köszönöm a Faluháznak, a Líra Gyalogosainak, mindenkinek, akivel
csak szót váltottam az elmúlt négy esztendő folyamán, mert valahogy mindenki
benne van ezekben a könyvekben.
A sorozatról magáról csak annyit, hogy a története hosszúra nyúló, ehelyütt
érdektelen, szakmai történet. Abban azonban biztos vagyok, hogy aki olvasni
szeret, és lehetőség szerint igényesen válogatja meg az olvasmányait, azt
nem éri csalódás.
Ízelítőül hallgassunk meg három rövid részletet a három regényből.
Elsőként az időben távolabbiból, Carmen Laforet A semmi c. regényéből,
amely 1945-ben jelent meg, az akkor huszonhárom esztendős írónő tollából,
és a spanyol irodalom egyik alapműve lett. Generációk nőttek fel rajta,
és hogy az idő multával sem veszített a népszerűségéből, annak az az oka,
hogy egyszerű, tiszta nyelvezetű regény, örökérvényű emberi helyzeteket,
konfliktusokat mutat meg a fiatal főszereplő, Andrea életéből, akit a barcelonai
első egyetemi éve alatt kísérhetünk végig útján, miközben helyét keresi
a hajdan szebb napokat látott, lecsúszott, megkopott családi közeg, és
a friss, fiatal és gazdag egyetemi társaság körében.
Egymás mellett mentünk. Gerardo ugyanolyan sokat beszélt, mint aznap,
amikor megismertem. Feltűnt, hogy amit mond, azt úgy mondja, mint aki lépten-nyomon
könyvből idéz, amit éppen olvas. Közölte velem, én intelligens vagyok,
meg hogy ő is. Utána hogy ő eddig nem hitt a női intelligenciában. Később
meg hogy Schopenhauer azt mondta…
Kérdezte, hová szeretnék menni, a kikötőbe vagy inkább a Montjuichra.
Nekem mindegy volt. Szótlanul lépdeltem mellette. Valahányszor átkeltünk
az úton, mindig karon fogott. A Cortes utcán elsétáltunk a Világkiállítási
Parkig. Alighogy odaértünk, én folyton elkalandoztam, néztem, ahogy a kék
színben játszó délután megcsillan a palota kupoláján, a szökőkutak fehér
vízeséseiben. Temérdek tavaszi virág hajlongott a szélben, színkavalkádjukkal
lángba borítottak maguk körül mindent. A végeérhetetlen park ösvényein
bolyongtunk. Egy terecskén – mely a formára nyírt ciprusoktól sötétzöld
színben tündökölt – néztük, ahogy a fehér Vénusz-szobor visszatükröződik
a vízben. Valaki bárdolatlan módon bepirosította a szobor ajkát. Gerardóval
felháborodottan összenéztünk, és abban a pillanatban nagyon rokonszenvesnek
találtam. Bevizezte a zsebkendőjét, és izmos testének egyetlen mozdulatával
fönntermett a szobron, és addig dörzsölgette a márványajkat, amíg hófehér
nem lett.
Attól a pillanattól kezdve szívélyesebben ment a csevegés. Jókora sétát
tettünk. Gerardo rengeteget beszélt saját magáról, aztán érdeklődött, hogy
s mint élek én Barcelonában.
-- Tehát csak így, egy szál magadban? Szóval nincsenek szüleid?
Megint kezdtem bosszantónak érezni.
Elindultunk a Miramar felé, és az étterem teraszán kikönyökölve csodáltuk
a Földközi-tengert, a vízfelszínen borvörös színben csillogó alkonyi fényeket.
A hatalmas kikötő parányinak tűnt pillantásunk előtt, mely madártávlatból
fogta át. A dokkoknál a háború alatt elsüllyesztett hajók rozsdaette vázai
látszódtak. Jobb kéz felől felsejlettek előttem a Délkeleti Temető ciprusai,
szinte éreztem a búskomor illatát, ahogy kirajzolódott a tenger nyílt látóhatára
előtt.
A közeli terasz asztalkáinál néhányan éppen uzsonnáztak. A séta meg
a sós levegő bennem is fölébresztette az üreges éhségérzetet, amit mindig
elaltattam magamban. És el is fáradtam. Sóvárgó szemmel lestem az asztalokat,
az ínycsiklandozó uzsonnafalatokat. Gerardo követte pillantásomat, és megvető
hangon kérdezte, mint aki az igenlő választ mérhetetlen szentségtörésnek
tekintené:
-- Nem akarsz enni, ugye?
Majd karon fogott, és elrángatott a veszélyes helyről, azzal az ürüggyel,
hogy mutat nekem egy másik remek kilátóhelyet. Abban a pillanatban visszataszítónak
találtam.
Valamivel később a tenger mögül elénk tárult teljes valójában a lenyűgöző
város.
Gerardo ágaskodott, hogy minél messzebbre ellásson.
-- Barcelona! Oly büszke és oly gazdag, és mégis, néha milyen nehéz
itt az élet! – szólalt meg eltűnődve.
Úgy mondta, mint valami vallomást, és én ettől rögtön meghatódtam,
hiszen azt hittem, iménti otrombaságára céloz. Abban az időszakban a nyomor
jelentette azon kevés dolgok egyikét, amit bármely előfordulásában képes
voltam megérteni: még Gerardo szép szövetöltönye, lenvászon inge alatt
is… Egy hirtelen jött mozdulattal a kezére tettem a kezemet, ő megszorította,
átadta nekem a keze melegét. Abban a pillanatban sírni tudtam volna, magam
sem értettem, miért. Ő megcsókolta a hajamat.
Következzék egy részlet Nuria Amat: A kokainkirálynő c. regényéből.
Az írónő a 13. Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt a múlt héten, s a
vele készült interjúkban több ízben is elmondta, regényében nem véletlen
a helyszínválasztás, hiszen ott élt, huszonhárom évesen került Kolumbiába,
a csendes-óceáni partvidéknek ebbe az eldugott szegletébe, ahol ez a regény
játszódik, és ahol a mérhetetlen szegénység arra kényszeríti a lakosságot,
hogy az egyetlen megélhetési forrást, a kokaintermesztést válassza, s maga
is része legyen a gyilkos gépezetnek. Varázslatos ez a regény, a kolumbiai
író, Wilson Cervantes és a katalán lány, Rat szerelmének regénye, s kettejük
mellett a szellemek szavát értő-ismerő néger Aida sorsát beszéli el szikár,
pontos nyelven.
Én fatörzs voltam, ő meg hajótörött. Együtt süllyedtünk. A fatörzs a
pirája-csónakkal szenved hajótörést. Nyílegyenesen tartunk lefelé. Meghalunk,
és az utolsó pillanatban valaki kihúz bennünket.
Gyereket akarok tőled, mondta. Tízet is akár.
Úgy beszél a gyerekekről, mint aki kártyára teszi fel a sorsát.
Ti férfiak ott is gyereket láttok, ahol mi nők kísértetet.
Egy szuszra mondtam ki az egészet. Mikor tegnap este Wilson a gyerekről
beszélt, az eső kétségbeesetten verte a háztetőt.
Az alkohol teszi, hogy így beszélsz velem. Azt akartam, Wilson felejtse
el, amit mondott. Kényelmetlenül érintett, hogy szóba került a gyerek.
Wilson megfordult az ágyban, és majdnem legurult. Letoltam a takarót. Levetettem
magamról minden elvárását. Könyvek voltak körülöttem, az ágy alatt, a párnámon.
Az egész életünk abban a parányi kis szobában zajlott. Ha esett, olyankor
még rosszabb volt. Ekkora bezártságban nem tud az ember pihenni. És minden
délután esett. Mintha az ég visszakövetelné magának törvénytelen gyermekeit.
És a fehér nő jeleket küldött az ég felé. Úgy mozgatta a karját, mint
a repülőgép a szárnyát. Ez a nő tébolyultan mászkált a zuhogó esőben. A
ház egyetlen székén pihenő ruhája jelentette neki a szülőhazáját.
Száz gyereket is akár, hajtogatta Wilson.
Én azt mondtam, majd még meggondolom, és hogy a néger Aida még mindig
itt van. Nem ment el.
Miről beszélsz?, kérdezte Wilson.
Nem mintha a tulajdon szememmel látnám, mondtam, de érzem a jelenlétét.
Addig-addig beszéltem, amíg sikerült kiszabadulnom az öleléséből. Fölálltam,
és kinéztem az ablakon.
A tenger olyan szürke lett, mintha a földről felfelé esne az eső. Azt
mondtam Wilsonnak, összetéveszti az allegóriát a filagóriával.
Hallgattam részeges nótáit. Egész álló nap söröztél. Nem tudtam rendet
tartani a szekrényben, mert nem volt szekrényünk. Nem tudom, tél volt-e
vagy tavasz. Wilson meg folyton önmagát ismételte, mint a papagáj.
Azt mondta, néhány leánygyermekkel még szívesen megajándékozná a világot,
mielőtt a másvilágra költözik.
Részeg vagy, mondtam neki. És gyűlöllek, amikor egy másik részeg íróra
akarsz hasonlítani. Nem vagy te Malcom Lawry, soha nem is leszel olyan,
mint ő. Már odáig jutottam, Wilson azért iszik többet a kelleténél, mert
így akar tisztelegni a mestere előtt.
Nem lehet egyszerre inni is meg írni is. Szeretni se lehet úgy, ha
iszik az ember.
A szék támláján lógó ruhám volt minden vagyonom. Egy tovatűnő ország
a nyakamban.
Rendben van, mondta. Te győztél.
Ő is be volt zárva, csak nem akart tudomást venni róla. Nem maradhattunk
sokáig ilyen körülmények között. Egyszer majd orvosra is szükségünk lesz.
És orvos se volt.
Wilson végül legyűrte a gombócot a torkában, és bevallotta, hogy a
gerillák is keresik, azok is meg akarják ölni. A kábítószercsempészek is
keresik, azok is meg akarják ölni. A katonák is hasonló célból kutatnak
utána. Akinek ennyi az ellensége, az már halott ember. Akkor meg temessék
el, mondta.
Nem engedem, hogy így beszélj, mondtam. A végén tönkretesz bennünket
a félelem.
Ez a háború háborúja, mondta. Csak egyféleképpen lehet megérteni ezt
a kibaszott szar helyzetet. Nem árulta el, hogyan, mert akkor elgondolkodtunk
volna rajta. Ha pedig mondta, akkor nem emlékszem rá.
Hogyan teremtsünk békét, az is nagy kérdés.
Végül hallgassunk meg egy részletet a világ legnépszerűbb baszk írója,
Bernardo Atxaga regényéből, az első magyar nyelven megjelent kortárs baszk
regényből. Bernardo Atxaga magánemberként is számtalanszor szót emelt a
terrorizmus ellen, és nekünk itt, Európának ezen a fertályán, különösen
fontos, hogy megértsük – hisz akkoriban nem sokat tudhattunk róla – hogy
a Franco-érában a nyelvhasználat jogáért, a nemzeti kultúra ápolásáért
küzdő ETA (azaz Baszkföld és Szabadság) nevű szervezetből hogyan lett mára
a hírhedt szeparatista terrorszervezet. Hiszen a regény hátteréből ez is
kiderül. A spanyol rendszerváltás első éveiben járunk, egész pontosan 1982.
június 28-án, és öt nap leforgása alatt ér véget a regény: akkor, amikor
a futball-világbajnokság zajlik éppen. A volt ETA-aktivista, még a békebeli
ETÁ-ból, egy utolsó küldetést vállal egykori szervezeténél: a lengyel csapatot
vendégül látó szálloda pékműhelyének pincéjében menedéket ad két körözött
terroristának, s közben visszaemlékezik a múltjára, egykori barátjára,
akinek bölcs, józan tanácsai segítik a nagy dilemmában: vajon sikerül-e
leszámolnia a múltjával, s kezdhet-e új életet, öt esztendővel az általános
amnesztia után.
Mint aki már megszokta a bezártságot, és nem képes a tágas térben mozogni,
második börtönévé tette a szállodát; inkább hátat fordított a világnak,
mint hogy beilleszkedjék, és normálisan élje az életét. „Nagyon is jellemző
ez a baszkokra. Gondolj csak vissza, mit meséltem nektek a matrózokról”
– szólalt meg benne Sabino hangja, arra a történetre utalva, amelyet a
tanfolyamon első alkalommal megjelenő aktivistáknak szokott elmondani:
„Először is elmesélek valamit, ami nagyon fog tetszeni nektek – kezdte
Sabino komolyságot színlelve. – Nagy tengerjáró hajókon szolgáló matrózok
körében állítólag végeztek egy felmérést, és egyebek közt azt is megvizsgálták,
hogyan viselkednek ezek a matrózok, amikor befutnak a kikötőbe. És most
figyeljetek, érdekes dolog, most figyeljetek, micsoda különbség van az
andalúz, a galíciai és a baszk matrózok között! Kiderült, hogy az andalúzok
az elsők, akik a tengeren töltött egy hónap után a kikötőbe érkezve azonnal
elhagyják a hajót. És amikor kiszállnak, lehetőleg jó messzire mennek a
kikötőtől, odabent csatangolnak a városban. A galíciaiak viszont leszállnak
a hajóról, és ott maradnak a kikötőben, mindig a környékén ténferegnek.
Na és a baszkok? Nos, a baszkok minden jel szerint odafönt maradnak a fedélzeten,
el sem hagyják a hajót. Ki a ruháját javítgatja, ki főz valami finomat,
mások kártyázással ütik el az időt… de mindegy is, mivel foglalják el magukat,
az a lényeg, hogy mindenki a hajón marad. Hogy ez mit jelent? Véleményem
szerint azt, hogy a baszkok nagyon jól tűrik a bezártságot, száz négyzetméternyi
tér is elég nekik, ahol sétálhatnak. Másképpen fogalmazva, és ez benneteket,
hahaha, nagyon is mélyen érint: mi, baszkok, igen felkészülten nézünk a
börtön elébe.”
Carlos futólag elmosolyodott, ahogy felidézte magában Sabino szavait,
és arra gondolt, bizony, van némi igazsága a történetnek, és az ő zárkózott,
egyhangú életére is igaz. Ám a bátyja egyik levelére gondolva eszébe jutott
még egy ok, ami ugyancsak közrejátszott az elszigetelődésében. Mégpedig
az, hogy nem volt igazi barátja, és hogy már átlépte azt a határt, ahol
– a bátyja színpadias fordulatával élve –, az alábbi felirat olvasható:
Ti,
akik idáig eljutottatok, hagyjatok fel minden kecsegtető ábránddal. Mostanáig
mellettetek állt szülő, testvér, barát és szerető, közülük sokan meghallgattak
benneteket, gondotokat viselték, nem sajnálták az időt, foglalkoztak a
gondjaitokkal, bajaitokkal. Ám balszerencsétekre ez az idő elmúlt. Ezennel
beléptetek a Barátok Nélküli Ország földjére, és innentől kezdve tartsátok
meg magatoknak a fontos szavakat, ne háborgassatok senkit a gondotokkal,
bajotokkal, és adjatok hálát, ha kényelmesnek találjátok a benneteket övező
közönyt.
Igen, ő már átlépte ezt a határt, a Barátok nélküli ország földjére
ért. De hol van most a bátyja, akivel annyi órát töltöttek együtt? Az elmegyógyintézetben,
és nem hajlandó beszélni… -- éppen ő, akinek olyan könnyen ment a fennkölt
beszéd. – És Sabino? Sabino -- a tanítómestere, a barátja – halott. És
Guiomar? Guiomar egy lakosztályban lakik vele, és a szó hétköznapi értelmében
véve még mindig a barátja; de Guiomar nem dédelgetett nagyra törő álmokat,
igen keveset kért az élettől, és valahányszor fölvetett neki valamit, mindig
elütötte azzal, hogy minek agyonbonyolítani a dolgokat. És Doro? Neki nagyon
megfelelt a szállodai szakács életformája, bár ő egész más világ, és nemcsak
az életkora miatt. Valami hasonló igaz María Teresára is, hiszen vajmi
kevés a közös vonás az életükben: az asszony messziről került ide, keményen
kell dolgoznia, hogy ötről hatra jusson, szinte felnőtt fia van már. És
Ugarte? Ugarte csupán egy vezeklő ember. És Beatriz? Pár hónappal ezelőtt
még mindenféle ürüggyel elsétált a recepció előtt, hogy megbámulhassa –
Guiomar szóhasználatával élve – a fehér együttesében, vagyis hogy
az örökös fehér blúza alatt éppen milyen melltartót visel, mennyire szoros
rajta a fehérnemű, hagyott-e nyomot rajta vagy sem. Ám amióta azt választ
kapta a műhelyben, hogy ha megcsalnám is a férjemet, akkor sem teveled
csalnám meg, messze elkerülte; olyannyira, hogy még a szexuális fantáziálgatásai
során sem jelent meg előtte. |
2006. április 7.
Április 7-én, Szentendrén, a varázslatos hangulatú Nívó Nyelviskola
udvarában került sor Carmen Laforet: A semmi c. könyvének bemutatójára.
A vendéglátó Kéri Ildikó, a nyelviskola vezetője üdvözlésképpen azt mondta,
hagyományt kíván teremteni, a Patak Könyvek bemutatójára a nyelviskolában
kell sort keríteni. A kiadó képviseletében Pávai Patak Márta megköszönte
minden támogatójának a segítséget, majd Bezeczky Gábor, az MTA Irodalomtudományi
Intézetének munkatársa bemutatta a könyvet. Utána Marta Cerezales Laforet
oktatási attasé, a szerző lánya beszélt a könyv történetéről, elmondta,
hogy jó néhány generáció olvasta már, és mindig mindenki szerette ezt a
könyvet. Mi több, a szerző halála óta ismét kezdik fölfedezni szerte Európában.
Sikerének titkát abban látja, hogy friss, közvetlen, bárki által élvezhető
próza. Végül elmondta, micsoda öröm számára, hogy magyar nyelven láthatja
A semmit, és Carmen Laforetnek is bizonyára örömére szolgálna, ha láthatná,
hogy könyve a Spanyol Elbeszélők sorozat nyitó darabja Magyarországon.
Végül Zsíros Emőke egyetemi hallgató olvasott föl három rövid részletet
a regényből.
Bezeczky Gábor
Carmen Laforet ::
A
semmi
Bármennyire lelkes vagyok is a regényt illetően, megígérem, hogy megpróbálok
fegyelmezett lenni, és csak néhány dologról fogok röviden beszélni.
Először is egy-két alapvető tény az íróról és a regényről. Carmen Laforet
1921-ben született és 2004-ben halt meg. A semmi volt az első regénye,
mely 1944-ben jelent meg, és azonnal óriási sikert aratott, irodalmi díjat
is kapott. Carmen Laforet ezen kívül is számos regényt, elbeszélést és
esszét írt, tehát nem árt emlékezni, hogy van ott még más érték is, ahonnan
ez a regény jött.
Szívesen beszélnék akár hosszabban is magáról a regényről, ha feltételezhetném,
hogy mindenki olvasta már. A regény azonban jól láthatóan úgy van megírva,
hogy mindvégig szerepet játszik benne a feszültség, vagyis a cselekmény
végkimenetele, és a regénynek ezt a vonását tiszteletben kell tartanom
azzal, hogy még csak utalásszerűen sem árulom el, milyen fordulatokat vesz
a cselekmény. A regény lezárásában ugyan nincs semmi poénszerűség, de menet
közben nagyon fontos, hogy az elbeszélt eseményeket egyaránt kell szemlélni
a tragédia és a nyomasztó helyzet feloldódásának a perspektívájából.
Szóval, a cselekményről nemigen beszélhetek, de annyit elmondhatok,
hogy a regényben elbeszélt események azzal indulnak, hogy a polgárháború
utáni időkben Barcelonába érkezik egy tizennyolc éves lány, hogy a nagyanyjánál
és a nagyanyja családjánál húzza meg magát egy időre. A regény - egyáltalán
nem függetlenül attól, hogy érdekfeszítő olvasmány - elbeszéléstechnikai
szempontból is roppant érdekes, és könnyen el tudom képzelni, hogy igazuk
van azoknak, akik azt állították, hogy A semmi forradalmasította
vagy legalábbis megújította a spanyol elbeszélő prózát. A regény elbeszélője
maga ez a tizennyolc éves lány, aki egyes szám első személyben szól az
eseményekről egy meghatározhatatlan, de a történet lezárultához képest
nem túl távoli jövő perspektívájából. Az egyes szám első személyű elbeszélés
ebben a regényben egyáltalán nem jelent korlátozottságot és nem jelenti
a személyiség önmagára zárultságát - éppen ellenkezőleg: az elbeszélő szövegébe
teljesen magától értetődő módon, a legkisebb stílustörés nélkül tud például
beépülni drámai jellegű történetmondás a 34. és a 42. oldalak közötti részben.
A regénynek ez a részlete formailag is a drámaszöveg konvencióihoz idomul:
a bekezdések a beszélő nevével indulnak, s a nevet az elhangzott mondatok
lejegyzése követi. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy az elbeszélő nézőpontját
teljes értékűen egészítik ki mások nézőpontja, és a regényben tetten érhető
feszültséget a az egymással közel egyenrangú nézőpontok egyidejű jelenlétével
is jellemezhetjük.
A regény konvenciói ugyanilyen gazdagok: első látásra is nyilvánvaló,
hogy a regény felhasználja a nevelődési regény, a családregény, a művészregény
szabályrendszerét, de ha jobban megnézzük, még ezeken túl is felismerhetőek
egyéb hagyományok. Igaza van, azt hiszem, annak a kritikusnak, aki a Cinderella,
azaz a Hamupipőke-történet sajátos változatát is felfedezte a regényben.
Van ugyanis egy báljelenet, melyben meghatározó szerepet játszik a tizennyolc
éves lány cipője. A regény jelenidejű cselekményének alakulására nagy hatással
van a múlt, pontosabban szólva a múlt fokozatos megismerése, tehát a regény
egyszerre emlékezéstörténet és valamiféle detektívregény is. A regény sikeresen
használja fel ezeket a szerteágazó konvenciókat: az elbeszélő alakjában
például érdekes módon ötvöződik Hamupipőke és a detektív szerepe. S ha
még ehhez hozzáteszem, hogy a regényben a 19. századi regénykonvenciók
mellett - mondjuk - a szürrealizmus is megtalálható, akkor nyilván nem
kell már sokáig bizonygatnom, hogy a könyvet érdemes elolvasni.
A regény megjelenésének dátuma, azaz 1944, figyelmet érdemel. 1944 -
vagyis több, mint hatvan évig tartott, míg a regény eljutott hozzánk. Emlékezhetünk
még arra, hogy úgy húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt mennyi mindent lehetett
hallani arról, hogy a világirodalom színe-java megjelenik magyarul is.
Bizonyára ez a önpropagandát sem nélkülöző melldöngetés lehetett az oka
annak, hogy akkortájt sokakban valami olyan kép alakult ki, hogy itt vagyunk
mi: nálunk bezzeg minden megjelenik, és ott vannak ők, a nagy, hálátlan
irodalmak, melyek ügyet sem vetnek a nálunk létrejött értékekre. Az azóta
eltelt idő megmutatta, hogy ebben mennyi tudatos és akaratlan önámítás
volt. Egyrészt a világirodalom sokkal, sokkal nagyobb, mint amekkorára
a magyarul is megjelent művekből következtetni lehetett, vagy akár még
ma is lehet, másrészt az is kiderült közben, hogy magyar regények is tudnak
zajos sikert aratni külföldön.
Három, szerintem kevéssé méltányolt érvet szeretnék felhozni arra, hogy
miért is fontos a fordítás. 1. A magyar irodalom fordítással indult, és
ez a szimbiózisnál sokkal szorosabb, sokkal bensőségesebb kapcsolat azóta
sem szűnt meg. 2. A magyarra fordított és az eleve magyarul írodott műveket
nem helyes élesen szembeállítani egymással. Hogy miért nem? A magyarra
fordított művek alapvető módon szólnak bele abba, ahogyan a magyar műveket
írják, és ahogyan azokat olvassuk. Más lett, mindenféle értelemben, a magyar
irodalom, mióta magyarul is megszólalt Dickens, Stendhal, Dosztojevszkij,
Kafka vagy Borges. A harmadik érvem: A magyar irodalom legnagyobb korszakai
rendszerint egybeestek a legnagyobb fordítási korszakokkal. Sőt ehhez hozzá
lehet még azt is tenni, hogy a magyar irodalom legnagyobb alakjai nagyon
gyakran a legjobb műfordítók is voltak. Azon is érdemes elgondolkozni,
hogy a legnagyobb költőink - szinte kivétel nélkül - nagyon sok nyelven
olvastak irodalmat. Másokat is lehetne említeni, de a nyilvánvaló példák
a következők: Zrinyi, Balassi, Csokonai, Arany, Kosztolányi, Babits. A
három érvből összességében az következik, hogy a magyar irodalom történetében
elemi módon számolni kell a magyarra fordított művekkel is.
S végül, azaz nagyon hangsúlyos helyen szeretném megemlíteni, mennyire
jó azt látni, hogy a regény Leányfalun jelent meg a Patak Könyveknél. Nem
ismerem a részleteket, de egészen nyilvánvaló, hogy a három szó mögött
hosszú történet, talán regény van.
Legeslegvégül a fordítás. Bárhol nyissuk ki a könyvet, szép magyar mondatokat
fogunk találni. Látható, hogy Patak Márta szerette a regényt, s egyáltalán
nem sajnálta a időt és a munkát, melyet a fordításba fektetett. A könyvet
a magam részéről a legjobb szívvel tudom ajánlani.
Bezeczky Gábor, MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa
|
|