Aktuális


Meghívó

MU Színház és a Patak Könyvek szeretettel meghívja

Emilia Pardo Bazán
Egy hasfelmetsző a régmúltból és más történetek

című novelláskötetének bemutatójára.

Program:

Szabó Enikő énekes egy meglepetésdalt ad elő.
A kötetet Kovácsy Tibor,
a Magyar Narancs olvasószerkesztője mutatja be,
és faggatja majd róla
Pávai Patak Márta
fordító-kiadót.


Az est hangulatát egy kis vörösborral és pogácsával fokozzuk.


Időpont: 2011 április 13., szerda, 19.00
1117 Budapest Kőrösy József utca 17.


A Nívó Nyelviskola és a Patak Könyvek szeretettel meghívja Önt
A legénykorombeli szérűskert pora 

című rendezvényére, melyen
a Spanyol Elbeszélők legújabb kötetéről,

Miguel Delibes: A patkányok
című regényéről beszélget
 

Bezeczky Gábor
az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa

és

Pávai Patak Márta
a regény fordítója és kiadója
 

Gaján Éva
a Szentendrei Könyvklub szerkesztője

vezetésével

Időpont: december 12., péntek, 18:00 óra
Helyszín: Nívó Nyelviskola, Szentendre, Kucsera Ferenc utca 7.


A Patak Könyvek 
és az 
Országos Idegennyelvű Könyvtár

szeretettel meghívja Önt 

2008. november 19-én, szerdán 17 órára

Miguel Delibes 
A patkányok
című könyvének bemutatójára

Bevezetőt mond:
Pávai Patak Márta
a mű fordítója és a Patak Könyvek kiadója

A könyvet bemutatja:
Kovácsy Tibor
a Magyar Narancs munkatársa

Helyszín:
Országos Idegennyelvű Könyvtár kiállítóterem
1056 Budapest, Molnár utca 11.

További információ:
radnai.margit@oik.hu
patakkonyvek@gmail.com
www.patakkonyvek.hu
 


2007. március 2.

Spanyol est
Városi Hangversenyterem, Zenta


2006. október 27.

Könyvbemutató
Szigetmonostoron
Monostori Könyvnapok keretében

Jesús Ferrero: A bukott angyalok
október 27-én 18.00 órakor a Klubházban

beszélgetés Pávai Patak Márta fordítóval és kiadóval 
közreműködik
Karsai Gábor
Kovács ÜbÜ Ildikó
Wospil Adrienn



2006. október 17.

MEGY
MŰFORDíTÓK EGYESÜLETE
METAFORA-ESTEK  28.

„Barcelona, háromszor”

Spanyol elbeszélők

TERÍTÉKEN
Carmen Laforet: A semmi
Nuria Amat: A kokainkirálynő
Bernardo Atxaga: A magányos ember 

Pávai Patak Márta
műfordítóval
beszélget Mester Yvonne

2006. október 17. kedd 18 óra
IX. Ráday u. 27. Ráday Könyvesház, pince

Mindenkit szeretettel várunk!


2006. október 9.

Egy könyv mindent megváltoztat
 

A Kaposvári Megyei és Városi Könyvtár valamint
a Patak Könyvek

szeretettel meghívja a Spanyol Elbeszélők c. sorozat első három kötetének bemutatójára

Carmen Laforet: A semmi
Bernardo Atxaga: A magányos ember
Nuria Amat: A kokainkirálynő
 

c. könyvét bemutatja
Varga István
a Somogy főszerkesztője

közreműködik
Székely Áron

és
Pávai Patak Márta
fordító és kiadó

Helyszín: Megyei és Városi Könyvtár
Kaposvár, Csokonai u. 4.
Időpont: október 9., 17 óra



2006. augusztus 28.
 
Meghívó

Az Írók Boltja és a Patak Könyvek szeretettel meghívja a Spanyol Elbeszélők c. sorozat bemutatójára.

Az eddig megjelent három regény
Carmen Laforet: A semmi
Nuria Amat: A kokainkirálynő
Bernardo Atxaga: A magányos ember
 

bevezeti
Pávai Patak Márta
fordító és kiadó

bemutatja
Bényei Tamás
irodalomtörténész
KLTE, Debrecen

Helyszín: Írók Boltja, VI. Andrássy út 45.
Időpont: 2006. szeptember 6., 16 óra

http://www.irokboltja.hu
http://patakkonyvek.hu

Invitación

La Librería Írók Boltja y Patak Könyvek se complacen en invitarle a la presentación de la Colección Narradores espanoles.

Las tres novelas publicadas hasta el momento son
Carmen Laforet, Nada
Nuria Amat, Reina de América
Bernardo Atxaga, El hombre solo
 

las introduce
Márta Pávai Patak
Traductora y editora 

las presenta
Tamás Bényei 
historiador de la literatura
KLTE, Debrecen

Lugar: Írók Boltja, VI. Andrássy út 45.
Fecha: 6 de septiembre de 2006. 16 h 

http://www.irokboltja.hu
http://patakkonyvek.hu


2006. június 9.
 
A Cervantes Intézet és a Patak Könyvek
tisztelettel meghívja

Carmen Laforet
A semmi

című regénye magyar kiadásának bemutatójára

Marta Cerezales Laforet (az írónő lánya)
Pávai Patak Márta kiadó és fordító, valamint
Dornbach Mária egyetemi docens, hispanista részvételével.

Candela Rabal és Peller Mariann
részleteket olvasnak fel a műből.

2006. június 20., kedd, 18 óra

szimultán fordítás
korlátozott férőhelyek
a könyv kedvezménnyel megvásárolható

Instituto Cervantes
1064 Bp. Vörösmarty u. 32.
www.cervantes.hu
Tel.: 354 3670


2006. május 1.
 
A sorozat bemutatója Leányfalun

Elhangzott a Faluházban, 2006. május 1-jén.
A részleteket

Csom Éva
Kovács ÜbÜ Ildikó
Karsai Gábor és 
Wospil Adrien 
(A Líra Gyalogosai) olvasta fel.
Patak Könyvek, Leányfalu 2006

Ez áll Carmen Laforet: A semmi, Nuria Amat: A kokainkirálynő és Bernardo Atxaga: A magányos ember című könyvének belső címoldalán. Hogy ez mit jelent, magam is csak néhány napja fogtam föl igazán. Mindenféle hamis pátoszt nélkülözve, álszerenység nélkül mondom, ez bizony a könyvkiadás történetébe bevonulni méltó tény.
A semmi című könyv bemutatóján Bezeczky Gábor, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa ezzel zárta mondandóját: "S végül, azaz nagyon hangsúlyos szeretném megemlíteni, mennyire jó azt látni, hogy a regény Leányfalun jelent meg a Patak Könyveknél. Nem ismerem a részleteket, de egészen nyilvánvaló, hogy a három szó mögött hosszú történet, talán regény van." Valóban, Bezeczky Gábor megsejthetett valamit abból, amit eddig szavakban meg sem fogalmaztam, hiszen olyan természetes volt. Egy ideje azonban már azt is tudom, nem árt néha kimondani, nevén nevezni a nyilvánvaló dolgokat, mint ahogy az ember időnként a kedvesének is azt mondja, szeretlek, és nem árt örülni, büszkének lenni, ha van rá oka az embernek. Márpedig nekem van, hiszen örülök neki, hogy van közöm Leányfaluhoz, büszke is vagyok rá, és azt is tudom, nem véletlen, hogy éppen életemnek ebben a szakaszában döbbentem rá, hogy könyvet kell kiadnom. Mert Leányfalu nélkül nem ment volna. Szükségem volt hozzá erre a környezetre. Az emberekre, a barátokra, ismerősökre, akik a puszta jelenlétükkel is akár, de segítették a munkámat. És abban is biztos vagyok, ha jól körülnézünk itt a faluban, akkor hamar találunk legalább egy tucatnyi másik érdekes, izgalmas vállalkozást. Annak örülnék a legjobban, ha mind találkozna – ahogy Sólyom Eszterrel nekem is sikerült találkoznom --, és segítené egymást, hírét vinné a falunak, ki erre, ki arra, és a falubeliek is büszkék lennének rájuk. Máskor, más helyen már elmondtam, itt is elismétlem: Leányfalu irodalmi múltja kötelez bennünket. Köszönetet mondok tehát mindenkinek, első helyen természetesen Leányfalu jeles szülöttének, Pávai Bélának, aki nemcsak az életben, de ebben a vállalkozásban is társamul szegődött, köszönöm a Faluháznak, a Líra Gyalogosainak, mindenkinek, akivel csak szót váltottam az elmúlt négy esztendő folyamán, mert valahogy mindenki benne van ezekben a könyvekben.

A sorozatról magáról csak annyit, hogy a története hosszúra nyúló, ehelyütt érdektelen, szakmai történet. Abban azonban biztos vagyok, hogy aki olvasni szeret, és lehetőség szerint igényesen válogatja meg az olvasmányait, azt nem éri csalódás.
Ízelítőül hallgassunk meg három rövid részletet a három regényből. Elsőként az időben távolabbiból, Carmen Laforet A semmi c. regényéből, amely 1945-ben jelent meg, az akkor huszonhárom esztendős írónő tollából, és a spanyol irodalom egyik alapműve lett. Generációk nőttek fel rajta, és hogy az idő multával sem veszített a népszerűségéből, annak az az oka, hogy egyszerű, tiszta nyelvezetű regény, örökérvényű emberi helyzeteket, konfliktusokat mutat meg a fiatal főszereplő, Andrea életéből, akit a barcelonai első egyetemi éve alatt kísérhetünk végig útján, miközben helyét keresi a hajdan szebb napokat látott, lecsúszott, megkopott családi közeg, és a friss, fiatal és gazdag egyetemi társaság körében.
Egymás mellett mentünk. Gerardo ugyanolyan sokat beszélt, mint aznap, amikor megismertem. Feltűnt, hogy amit mond, azt úgy mondja, mint aki lépten-nyomon könyvből idéz, amit éppen olvas. Közölte velem, én intelligens vagyok, meg hogy ő is. Utána hogy ő eddig nem hitt a női intelligenciában. Később meg hogy Schopenhauer azt mondta…
Kérdezte, hová szeretnék menni, a kikötőbe vagy inkább a Montjuichra. Nekem mindegy volt. Szótlanul lépdeltem mellette. Valahányszor átkeltünk az úton, mindig karon fogott. A Cortes utcán elsétáltunk a Világkiállítási Parkig. Alighogy odaértünk, én folyton elkalandoztam, néztem, ahogy a kék színben játszó délután megcsillan a palota kupoláján, a szökőkutak fehér vízeséseiben. Temérdek tavaszi virág hajlongott a szélben, színkavalkádjukkal lángba borítottak maguk körül mindent. A végeérhetetlen park ösvényein bolyongtunk. Egy terecskén – mely a formára nyírt ciprusoktól sötétzöld színben tündökölt – néztük, ahogy a fehér Vénusz-szobor visszatükröződik a vízben. Valaki bárdolatlan módon bepirosította a szobor ajkát. Gerardóval felháborodottan összenéztünk, és abban a pillanatban nagyon rokonszenvesnek találtam. Bevizezte a zsebkendőjét, és izmos testének egyetlen mozdulatával fönntermett a szobron, és addig dörzsölgette a márványajkat, amíg hófehér nem lett.
Attól a pillanattól kezdve szívélyesebben ment a csevegés. Jókora sétát tettünk. Gerardo rengeteget beszélt saját magáról, aztán érdeklődött, hogy s mint élek én Barcelonában. 
-- Tehát csak így, egy szál magadban? Szóval nincsenek szüleid?
Megint kezdtem bosszantónak érezni.
Elindultunk a Miramar felé, és az étterem teraszán kikönyökölve csodáltuk a Földközi-tengert, a vízfelszínen borvörös színben csillogó alkonyi fényeket. A hatalmas kikötő parányinak tűnt pillantásunk előtt, mely madártávlatból fogta át. A dokkoknál a háború alatt elsüllyesztett hajók rozsdaette vázai látszódtak. Jobb kéz felől felsejlettek előttem a Délkeleti Temető ciprusai, szinte éreztem a búskomor illatát, ahogy kirajzolódott a tenger nyílt látóhatára előtt.
A közeli terasz asztalkáinál néhányan éppen uzsonnáztak. A séta meg a sós levegő bennem is fölébresztette az üreges éhségérzetet, amit mindig elaltattam magamban. És el is fáradtam. Sóvárgó szemmel lestem az asztalokat, az ínycsiklandozó uzsonnafalatokat. Gerardo követte pillantásomat, és megvető hangon kérdezte, mint aki az igenlő választ mérhetetlen szentségtörésnek tekintené:
-- Nem akarsz enni, ugye?
Majd karon fogott, és elrángatott a veszélyes helyről, azzal az ürüggyel, hogy mutat nekem egy másik remek kilátóhelyet. Abban a pillanatban visszataszítónak találtam.
Valamivel később a tenger mögül elénk tárult teljes valójában a lenyűgöző város.
Gerardo ágaskodott, hogy minél messzebbre ellásson.
-- Barcelona! Oly büszke és oly gazdag, és mégis, néha milyen nehéz itt az élet! – szólalt meg eltűnődve.
Úgy mondta, mint valami vallomást, és én ettől rögtön meghatódtam, hiszen azt hittem, iménti otrombaságára céloz. Abban az időszakban a nyomor jelentette azon kevés dolgok egyikét, amit bármely előfordulásában képes voltam megérteni: még Gerardo szép szövetöltönye, lenvászon inge alatt is… Egy hirtelen jött mozdulattal a kezére tettem a kezemet, ő megszorította, átadta nekem a keze melegét. Abban a pillanatban sírni tudtam volna, magam sem értettem, miért. Ő megcsókolta a hajamat.

Következzék egy részlet Nuria Amat: A kokainkirálynő c. regényéből. Az írónő a 13. Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt a múlt héten, s a vele készült interjúkban több ízben is elmondta, regényében nem véletlen a helyszínválasztás, hiszen ott élt, huszonhárom évesen került Kolumbiába, a csendes-óceáni partvidéknek ebbe az eldugott szegletébe, ahol ez a regény játszódik, és ahol a mérhetetlen szegénység arra kényszeríti a lakosságot, hogy az egyetlen megélhetési forrást, a kokaintermesztést válassza, s maga is része legyen a gyilkos gépezetnek. Varázslatos ez a regény, a kolumbiai író, Wilson Cervantes és a katalán lány, Rat szerelmének regénye, s kettejük mellett a szellemek szavát értő-ismerő néger Aida sorsát beszéli el szikár, pontos nyelven.

Én fatörzs voltam, ő meg hajótörött. Együtt süllyedtünk. A fatörzs a pirája-csónakkal szenved hajótörést. Nyílegyenesen tartunk lefelé. Meghalunk, és az utolsó pillanatban valaki kihúz bennünket. 
Gyereket akarok tőled, mondta. Tízet is akár.
Úgy beszél a gyerekekről, mint aki kártyára teszi fel a sorsát.
Ti férfiak ott is gyereket láttok, ahol mi nők kísértetet.
Egy szuszra mondtam ki az egészet. Mikor tegnap este Wilson a gyerekről beszélt, az eső kétségbeesetten verte a háztetőt.
Az alkohol teszi, hogy így beszélsz velem. Azt akartam, Wilson felejtse el, amit mondott. Kényelmetlenül érintett, hogy szóba került a gyerek. Wilson megfordult az ágyban, és majdnem legurult. Letoltam a takarót. Levetettem magamról minden elvárását. Könyvek voltak körülöttem, az ágy alatt, a párnámon. Az egész életünk abban a parányi kis szobában zajlott. Ha esett, olyankor még rosszabb volt. Ekkora bezártságban nem tud az ember pihenni. És minden délután esett. Mintha az ég visszakövetelné magának törvénytelen gyermekeit.
És a fehér nő jeleket küldött az ég felé. Úgy mozgatta a karját, mint a repülőgép a szárnyát. Ez a nő tébolyultan mászkált a zuhogó esőben. A ház egyetlen székén pihenő ruhája jelentette neki a szülőhazáját.
Száz gyereket is akár, hajtogatta Wilson.
Én azt mondtam, majd még meggondolom, és hogy a néger Aida még mindig itt van. Nem ment el.
Miről beszélsz?, kérdezte Wilson.
Nem mintha a tulajdon szememmel látnám, mondtam, de érzem a jelenlétét. Addig-addig beszéltem, amíg sikerült kiszabadulnom az öleléséből. Fölálltam, és kinéztem az ablakon.
A tenger olyan szürke lett, mintha a földről felfelé esne az eső. Azt mondtam Wilsonnak, összetéveszti az allegóriát a filagóriával.
Hallgattam részeges nótáit. Egész álló nap söröztél. Nem tudtam rendet tartani a szekrényben, mert nem volt szekrényünk. Nem tudom, tél volt-e vagy tavasz. Wilson meg folyton önmagát ismételte, mint a papagáj.
Azt mondta, néhány leánygyermekkel még szívesen megajándékozná a világot, mielőtt a másvilágra költözik.
Részeg vagy, mondtam neki. És gyűlöllek, amikor egy másik részeg íróra akarsz hasonlítani. Nem vagy te Malcom Lawry, soha nem is leszel olyan, mint ő. Már odáig jutottam, Wilson azért iszik többet a kelleténél, mert így akar tisztelegni a mestere előtt.
Nem lehet egyszerre inni is meg írni is. Szeretni se lehet úgy, ha iszik az ember.
A szék támláján lógó ruhám volt minden vagyonom. Egy tovatűnő ország a nyakamban.
Rendben van, mondta. Te győztél.

Ő is be volt zárva, csak nem akart tudomást venni róla. Nem maradhattunk sokáig ilyen körülmények között. Egyszer majd orvosra is szükségünk lesz. És orvos se volt.
Wilson végül legyűrte a gombócot a torkában, és bevallotta, hogy a gerillák is keresik, azok is meg akarják ölni. A kábítószercsempészek is keresik, azok is meg akarják ölni. A katonák is hasonló célból kutatnak utána. Akinek ennyi az ellensége, az már halott ember. Akkor meg temessék el, mondta.
Nem engedem, hogy így beszélj, mondtam. A végén tönkretesz bennünket a félelem.
Ez a háború háborúja, mondta. Csak egyféleképpen lehet megérteni ezt a kibaszott szar helyzetet. Nem árulta el, hogyan, mert akkor elgondolkodtunk volna rajta. Ha pedig mondta, akkor nem emlékszem rá.
Hogyan teremtsünk békét, az is nagy kérdés.

Végül hallgassunk meg egy részletet a világ legnépszerűbb baszk írója, Bernardo Atxaga regényéből, az első magyar nyelven megjelent kortárs baszk regényből. Bernardo Atxaga magánemberként is számtalanszor szót emelt a terrorizmus ellen, és nekünk itt, Európának ezen a fertályán, különösen fontos, hogy megértsük – hisz akkoriban nem sokat tudhattunk róla – hogy a Franco-érában a nyelvhasználat jogáért, a nemzeti kultúra ápolásáért küzdő ETA (azaz Baszkföld és Szabadság) nevű szervezetből hogyan lett mára a hírhedt szeparatista terrorszervezet. Hiszen a regény hátteréből ez is kiderül. A spanyol rendszerváltás első éveiben járunk, egész pontosan 1982. június 28-án, és öt nap leforgása alatt ér véget a regény: akkor, amikor a futball-világbajnokság zajlik éppen. A volt ETA-aktivista, még a békebeli ETÁ-ból, egy utolsó küldetést vállal egykori szervezeténél: a lengyel csapatot vendégül látó szálloda pékműhelyének pincéjében menedéket ad két körözött terroristának, s közben visszaemlékezik a múltjára, egykori barátjára, akinek bölcs, józan tanácsai segítik a nagy dilemmában: vajon sikerül-e leszámolnia a múltjával, s kezdhet-e új életet, öt esztendővel az általános amnesztia után.
Mint aki már megszokta a bezártságot, és nem képes a tágas térben mozogni, második börtönévé tette a szállodát; inkább hátat fordított a világnak, mint hogy beilleszkedjék, és normálisan élje az életét. „Nagyon is jellemző ez a baszkokra. Gondolj csak vissza, mit meséltem nektek a matrózokról” – szólalt meg benne Sabino hangja, arra a történetre utalva, amelyet a tanfolyamon első alkalommal megjelenő aktivistáknak szokott elmondani:
„Először is elmesélek valamit, ami nagyon fog tetszeni nektek – kezdte Sabino komolyságot színlelve. – Nagy tengerjáró hajókon szolgáló matrózok körében állítólag végeztek egy felmérést, és egyebek közt azt is megvizsgálták, hogyan viselkednek ezek a matrózok, amikor befutnak a kikötőbe. És most figyeljetek, érdekes dolog, most figyeljetek, micsoda különbség van az andalúz, a galíciai és a baszk matrózok között! Kiderült, hogy az andalúzok az elsők, akik a tengeren töltött egy hónap után a kikötőbe érkezve azonnal elhagyják a hajót. És amikor kiszállnak, lehetőleg jó messzire mennek a kikötőtől, odabent csatangolnak a városban. A galíciaiak viszont leszállnak a hajóról, és ott maradnak a kikötőben, mindig a környékén ténferegnek. Na és a baszkok? Nos, a baszkok minden jel szerint odafönt maradnak a fedélzeten, el sem hagyják a hajót. Ki a ruháját javítgatja, ki főz valami finomat, mások kártyázással ütik el az időt… de mindegy is, mivel foglalják el magukat, az a lényeg, hogy mindenki a hajón marad. Hogy ez mit jelent? Véleményem szerint azt, hogy a baszkok nagyon jól tűrik a bezártságot, száz négyzetméternyi tér is elég nekik, ahol sétálhatnak. Másképpen fogalmazva, és ez benneteket, hahaha, nagyon is mélyen érint: mi, baszkok, igen felkészülten nézünk a börtön elébe.”
Carlos futólag elmosolyodott, ahogy felidézte magában Sabino szavait, és arra gondolt, bizony, van némi igazsága a történetnek, és az ő zárkózott, egyhangú életére is igaz. Ám a bátyja egyik levelére gondolva eszébe jutott még egy ok, ami ugyancsak közrejátszott az elszigetelődésében. Mégpedig az, hogy nem volt igazi barátja, és hogy már átlépte azt a határt, ahol – a bátyja színpadias fordulatával élve –, az alábbi felirat olvasható: Ti, akik idáig eljutottatok, hagyjatok fel minden kecsegtető ábránddal. Mostanáig mellettetek állt szülő, testvér, barát és szerető, közülük sokan meghallgattak benneteket, gondotokat viselték, nem sajnálták az időt, foglalkoztak a gondjaitokkal, bajaitokkal. Ám balszerencsétekre ez az idő elmúlt. Ezennel beléptetek a Barátok Nélküli Ország földjére, és innentől kezdve tartsátok meg magatoknak a fontos szavakat, ne háborgassatok senkit a gondotokkal, bajotokkal, és adjatok hálát, ha kényelmesnek találjátok a benneteket övező közönyt.
Igen, ő már átlépte ezt a határt, a Barátok nélküli ország földjére ért. De hol van most a bátyja, akivel annyi órát töltöttek együtt? Az elmegyógyintézetben, és nem hajlandó beszélni… -- éppen ő, akinek olyan könnyen ment a fennkölt beszéd. – És Sabino? Sabino -- a tanítómestere, a barátja – halott. És Guiomar? Guiomar egy lakosztályban lakik vele, és a szó hétköznapi értelmében véve még mindig a barátja; de Guiomar nem dédelgetett nagyra törő álmokat, igen keveset kért az élettől, és valahányszor fölvetett neki valamit, mindig elütötte azzal, hogy minek agyonbonyolítani a dolgokat. És Doro? Neki nagyon megfelelt a szállodai szakács életformája, bár ő egész más világ, és nemcsak az életkora miatt. Valami hasonló igaz María Teresára is, hiszen vajmi kevés a közös vonás az életükben: az asszony messziről került ide, keményen kell dolgoznia, hogy ötről hatra jusson, szinte felnőtt fia van már. És Ugarte? Ugarte csupán egy vezeklő ember. És Beatriz? Pár hónappal ezelőtt még mindenféle ürüggyel elsétált a recepció előtt, hogy megbámulhassa – Guiomar szóhasználatával élve – a fehér együttesében, vagyis hogy az örökös fehér blúza alatt éppen milyen melltartót visel, mennyire szoros rajta a fehérnemű, hagyott-e nyomot rajta vagy sem. Ám amióta azt választ kapta a műhelyben, hogy ha megcsalnám is a férjemet, akkor sem teveled csalnám meg, messze elkerülte; olyannyira, hogy még a szexuális fantáziálgatásai során sem jelent meg előtte.


2006. április 7.
 
Április 7-én, Szentendrén, a varázslatos hangulatú Nívó Nyelviskola udvarában került sor Carmen Laforet: A semmi c. könyvének bemutatójára. A vendéglátó Kéri Ildikó, a nyelviskola vezetője üdvözlésképpen azt mondta, hagyományt kíván teremteni, a Patak Könyvek bemutatójára a nyelviskolában kell sort keríteni. A kiadó képviseletében Pávai Patak Márta megköszönte minden támogatójának a segítséget, majd Bezeczky Gábor, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa bemutatta a könyvet. Utána Marta Cerezales Laforet oktatási attasé, a szerző lánya beszélt a könyv történetéről, elmondta, hogy jó néhány generáció olvasta már, és mindig mindenki szerette ezt a könyvet. Mi több, a szerző halála óta ismét kezdik fölfedezni szerte Európában. Sikerének titkát abban látja, hogy friss, közvetlen, bárki által élvezhető próza. Végül elmondta, micsoda öröm számára, hogy magyar nyelven láthatja A semmit, és Carmen Laforetnek is bizonyára örömére szolgálna, ha láthatná, hogy könyve a Spanyol Elbeszélők sorozat nyitó darabja Magyarországon. Végül Zsíros Emőke egyetemi hallgató olvasott föl három rövid részletet a regényből.


Bezeczky Gábor
Carmen Laforet :: A semmi

Bármennyire lelkes vagyok is a regényt illetően, megígérem, hogy megpróbálok fegyelmezett lenni, és csak néhány dologról fogok röviden beszélni.

Először is egy-két alapvető tény az íróról és a regényről. Carmen Laforet 1921-ben született és 2004-ben halt meg. A semmi volt az első regénye, mely 1944-ben jelent meg, és azonnal óriási sikert aratott, irodalmi díjat is kapott. Carmen Laforet ezen kívül is számos regényt, elbeszélést és esszét írt, tehát nem árt emlékezni, hogy van ott még más érték is, ahonnan ez a regény jött.

Szívesen beszélnék akár hosszabban is magáról a regényről, ha feltételezhetném, hogy mindenki olvasta már. A regény azonban jól láthatóan úgy van megírva, hogy mindvégig szerepet játszik benne a feszültség, vagyis a cselekmény végkimenetele, és a regénynek ezt a vonását tiszteletben kell tartanom azzal, hogy még csak utalásszerűen sem árulom el, milyen fordulatokat vesz a cselekmény. A regény lezárásában ugyan nincs semmi poénszerűség, de menet közben nagyon fontos, hogy az elbeszélt eseményeket egyaránt kell szemlélni a tragédia és a nyomasztó helyzet feloldódásának a  perspektívájából.

Szóval, a cselekményről nemigen beszélhetek, de annyit elmondhatok, hogy a regényben elbeszélt események azzal indulnak, hogy a polgárháború utáni időkben Barcelonába érkezik egy tizennyolc éves lány, hogy a nagyanyjánál és a nagyanyja családjánál húzza meg magát egy időre. A regény - egyáltalán nem függetlenül attól, hogy érdekfeszítő olvasmány - elbeszéléstechnikai szempontból is roppant érdekes, és könnyen el tudom képzelni, hogy igazuk van azoknak, akik azt állították, hogy A semmi forradalmasította vagy legalábbis megújította a spanyol elbeszélő prózát. A regény elbeszélője maga ez a tizennyolc éves lány, aki egyes szám első személyben szól az eseményekről egy meghatározhatatlan, de a történet lezárultához képest nem túl távoli jövő perspektívájából. Az egyes szám első személyű elbeszélés ebben a regényben egyáltalán nem jelent korlátozottságot és nem jelenti a személyiség önmagára zárultságát - éppen ellenkezőleg: az elbeszélő szövegébe teljesen magától értetődő módon, a legkisebb stílustörés nélkül tud például beépülni drámai jellegű történetmondás a 34. és a 42. oldalak közötti részben. A regénynek ez a részlete formailag is a drámaszöveg konvencióihoz idomul: a bekezdések a beszélő nevével indulnak, s a nevet az elhangzott mondatok lejegyzése követi. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy az elbeszélő nézőpontját teljes értékűen egészítik ki mások nézőpontja, és a regényben tetten érhető feszültséget a az egymással közel egyenrangú nézőpontok egyidejű jelenlétével is jellemezhetjük.

A regény konvenciói ugyanilyen gazdagok: első látásra is nyilvánvaló, hogy a regény felhasználja a nevelődési regény, a családregény, a művészregény szabályrendszerét, de ha jobban megnézzük, még ezeken túl is felismerhetőek egyéb hagyományok. Igaza van, azt hiszem, annak a kritikusnak, aki a Cinderella, azaz a Hamupipőke-történet sajátos változatát is felfedezte a regényben. Van ugyanis egy báljelenet, melyben meghatározó szerepet játszik a tizennyolc éves lány cipője. A regény jelenidejű cselekményének alakulására nagy hatással van a múlt, pontosabban szólva a múlt fokozatos megismerése, tehát a regény egyszerre emlékezéstörténet és valamiféle detektívregény is. A regény sikeresen használja fel ezeket a szerteágazó konvenciókat: az elbeszélő alakjában például érdekes módon ötvöződik Hamupipőke és a detektív szerepe. S ha még ehhez hozzáteszem, hogy a regényben a 19. századi regénykonvenciók mellett - mondjuk - a szürrealizmus is megtalálható, akkor nyilván nem kell már sokáig bizonygatnom, hogy a könyvet érdemes elolvasni.

A regény megjelenésének dátuma, azaz 1944, figyelmet érdemel. 1944 - vagyis több, mint hatvan évig tartott, míg a regény eljutott hozzánk. Emlékezhetünk még arra, hogy úgy húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt mennyi mindent lehetett hallani arról, hogy a világirodalom színe-java megjelenik magyarul is. Bizonyára ez a önpropagandát sem nélkülöző melldöngetés lehetett az oka annak, hogy akkortájt sokakban valami olyan kép alakult ki, hogy itt vagyunk mi: nálunk bezzeg minden megjelenik, és ott vannak ők, a nagy, hálátlan irodalmak, melyek ügyet sem vetnek a nálunk létrejött értékekre. Az azóta eltelt idő megmutatta, hogy ebben mennyi tudatos és akaratlan önámítás volt. Egyrészt a világirodalom sokkal, sokkal nagyobb, mint amekkorára a magyarul is megjelent művekből következtetni lehetett, vagy akár még ma is lehet, másrészt az is kiderült közben, hogy magyar regények is tudnak zajos sikert aratni külföldön. 

Három, szerintem kevéssé méltányolt érvet szeretnék felhozni arra, hogy miért is fontos a fordítás. 1. A magyar irodalom fordítással indult, és ez a szimbiózisnál sokkal szorosabb, sokkal bensőségesebb kapcsolat azóta sem szűnt meg. 2. A magyarra fordított és az eleve magyarul írodott műveket nem helyes élesen szembeállítani egymással. Hogy miért nem? A magyarra fordított művek alapvető módon szólnak bele abba, ahogyan a magyar műveket írják, és ahogyan azokat olvassuk. Más lett, mindenféle értelemben, a magyar irodalom, mióta magyarul is megszólalt Dickens, Stendhal, Dosztojevszkij, Kafka vagy Borges. A harmadik érvem: A magyar irodalom legnagyobb korszakai rendszerint egybeestek a legnagyobb fordítási korszakokkal. Sőt ehhez hozzá lehet még azt is tenni, hogy a magyar irodalom legnagyobb alakjai nagyon gyakran a legjobb műfordítók is voltak. Azon is érdemes elgondolkozni, hogy a legnagyobb költőink - szinte kivétel nélkül - nagyon sok nyelven olvastak irodalmat. Másokat is lehetne említeni, de a nyilvánvaló példák a következők: Zrinyi, Balassi, Csokonai, Arany, Kosztolányi, Babits. A három érvből összességében az következik, hogy a magyar irodalom történetében elemi módon számolni kell a magyarra fordított művekkel is.

S végül, azaz nagyon hangsúlyos helyen szeretném megemlíteni, mennyire jó azt látni, hogy a regény Leányfalun jelent meg a Patak Könyveknél. Nem ismerem a részleteket, de egészen nyilvánvaló, hogy a három szó mögött hosszú történet, talán regény van.

Legeslegvégül a fordítás. Bárhol nyissuk ki a könyvet, szép magyar mondatokat fogunk találni. Látható, hogy Patak Márta szerette a regényt, s egyáltalán nem sajnálta a időt és a munkát, melyet a fordításba fektetett. A könyvet a magam részéről a legjobb szívvel tudom ajánlani.  


Bezeczky Gábor, MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa