Hogy tudta megírni egy spanyol írónő az utóbbi idők legerőteljesebb latin-amerikai regényét? Mi több, hogy tudta megírni egy katalán írónő az utóbbi idők legerőteljesebb kolumbiai regényét? Nem hiszem, hogy ez a tény pusztán a körülménynek tulajdonítható, hogy Amat egy ideig Kolumbiában élt. Nem elég egy országban élni ahhoz, hogy ilyen mélyrehatón ismerjék, hogy úgy szeressék és féljék, ahogyan csak azt tudja szeretni és félni az ember, amit mélyen a sajátjának érez. Valami ok folytán, ami túlnő a puszta anekdotán, Nuria Amat A kokainkirálynő című regényben több eltérő perspektívából vallatja Kolumbia valóságát. Olyasmit mondok, amit nem e regény bemutatójaként tisztem elmondani, hanem meggyőződésből teszem: ez a regény az irodalmi alkotás csodája. Az elbeszélés hangneme, ahogy halljuk Rat hangját, amint elbeszéli érzéseit, s ugyanúgy egyszerre azokét is, akik ott vannak körülötte, és egyáltalán nem érezzük, hogy önkényesség szólna belőle, hanem inkább azt, hogy mennyire ügyesen dolgozza ki az író a történet verbális szövetét.
Egy ideje már nagyon foglalkoztatja a spanyol és a többi európai írót a zűrzavaros latin-amerikai realitás, a kábítószer-csempészet, a gerillaharc, a paramilitáris tevékenység, a városi zavargások, a nyomor, a burjánzó növényzet, egyszóval világunk egzotikus és festői oldala, ám én sietve leszögezem, ez a regény nem csak a témája miatt latin-amerikair regény. Nuria Amatot korántsem külső és festői okokból érdekli ez a világ: pillantása, ahogy világunkat szemléli, végtelenül gyengéd és megértő. Regényéből az ember kiérzi – időnként sokkal inkább, mint az itteni országok számos szerzőinél – a varázslatos bennszülötti gondolkodást, az afrikai népek animizmusát, az amerikai természet misztériumát, a fák, a folyók akaratát, a háborúk titokzatos kerekét, a világon való jelenét döbbenetét, amely nem a szem, a fotográfia, a konvencionális nyelvezet számára látható, hanem az intuíció, az előérzetek és a poézis számára.
A regény szereplője az elejétől fogva bevándorló ebben az országban, számára szemlátomást sokkal fontosabb az a világ, amelybe érkezik, mint ahonnan eljött. Érzékenységének köszönhetően felfogja a környező valóság kulcsjeleit, a láthatatlan jelenléteket, a megmagyarázhatatlan rituálékat, a fáradhatatlanul termékeny, ám egyszersmind elnyomó és pusztító természet munkáját. Nyelvezete mindig költői, de sohasem veszít narratív erejéből. Azt mondja: És elállt az eső. Fő a rizs a gázrezsón. Szelíden hajladoznak a hullámok. Susognak a fák. Szétrobbannak a rovarok. Beesteledik. Másutt pedig ezt olvashatjuk: Helyenként kiszélesedett az ösvény, időnként már-már békésnek, fényképre illőnek tetszett, ám rengeteg sötét szakasza volt, ahol burjánzó, fekete levelű kúszónövények torlaszolták el az utat előttünk. A szellemek táplálta páfrányok éjszaka nőttek, és addig ölelkeztek, amíg nap nap után újabb szövedékes bozótot nem alkottak. 
Nuria Amat ebben a kolumbiai regényben, melyet egy spanyol írónő írt Spanyolországban, nem csak egy világot ír le. A csoda is sikerül neki, ami oly ritka az irodalomban: bennünket is odavisz, mi is benne élhetünk a világában. Azt hiszem, aki elolvassa ezt a regényt, az nem úgy fog visszaemlékezni a csendes-óceáni partvidék jeleneteire, az esőkre, az őserdőre, a folyókra, a táborokra, mint egy regény bekezdéseire, hanem mint egy olyan helyre, ahol már maga is lakott, és mint valami személyes emlékre; emlékezni fog rá, mintha ott lett volna, ha úgy tetszik, mintha ott-létre kárhoztatták volna ezeken a szorongatóan gyönyörű helyeken, ahol egy nő szerelemből vállalja a száműzetést, szerelemből, mely a testi intenzitás az intellektuális sorsközösséggel elegyedik, és a nő szép lassan észreveszi, miként erősödnek körülötte az érzelmi viharok, miként erősödik a háborúk tüze, melyek mintha folyton letérnének útjukról.
Mindezt ragyogó intelligenciával és szintaktikai finomságok kíséretében mutatja meg a szerző. Nuria Amat csak a legszükségesebbet mondja, s valahányszor érzi, hogy elég csak sugallni a dolgokat, eltekint a magyarázattól. Hogy egy példát is mondjak: két szereplő találkozik, és az elbeszélő azt mondja: Wilson háromszor üdvözölte. Először észrevétette magát, harmadszorra meg elköszönt tőle És ez elég az írónak, ebből már érezzük a találkozás stílusát, a rövidségét, a gesztusait. Az érzékelés zavaraival is játszik, a tényekkel, melyeket a kétely csal elő bennünk, hogy most a valóság regiszterében zavarodtunk-e így össze, vagy inkább itt sokkal több minden történik, mint amennyit megérthetünk. Így írja:
Most nem mondtad. Elhallgattál. Most nem nyitottad ki a szádat. Én láttam. Ha nem gondoltad, akkor valaki helyetted mondta ki mellettünk.
Hallod? Valaki jár odakint.
A tenger az, mondod. Mindig nem létező dolgokat képzelsz. Pedig az is jobb, ha léteznek. A tenger miatt összetéveszted az igazit és a hamisat.
Nem a tenger az. Aida. Esküszöm, hogy ő az. Mindig az árnyakat szaglássza. Nem bízom benne. Itt érzem a leheletét. Aida néz bennünket. Biztos. Mit játszod meg magad. Éles a hallása. Mintha vele együtt növekedne.
Felejtsd el, ami odakint történik. Ez csoda vagy rejtély.
Aki fél, az olyannak hallja a tenger hangjait e bekezdések során, mint valakinek a lépteit, aki követi őt. És a tudatnak csak nem akaródzik eldönteni, hogy a természet vagy valamely emberi lény ólálkodik-e a ház körül, a part közelében, az őserdő közelében, az általunk elszenvedett erőszak gravitációjának súlya alatt.
Nuria Amat a kolumbiai valóság legdrámaibb módon megtapasztalható elemeinek egyikéből szövi regényét: a félelemből. Képes megmutatni, hogy a háború, a gerillák, a félkatonaiak, a kábítószercsempészek ostromolta falvakban miként van jelen a félelem mindenütt: a világ hangjaiban, az éjszakák csöndjében, a virrasztásban, a magányban. Regényének számos jelenete kolumbiai remekművek kemény, csupa szörnyűség hagyományát követi: José Eustasio Rivera: Örvény (Európa, 1975), Daniel Caicedo: Viento seco (’Száraz szél’, 1953), Gustavo Álvarez Gareazabal: Cóndores no entierran todos los días (’Kondor nem mindennap temet’). A kokainkirálynő nyelvezete azt mutatja, milyen gyümölcsöző a spanyol nyelv és az amerikai érzékenységnek köszönhető gyarapodás közötti átjárás: Rulfo, Bioy Casares és García Márquez mesterségbeli nagysága köszön vissza benne. És ékes bizonyságát látjuk annak, hogy irodalmi hagyományaink közösen táplálják egymást, hogy a nyelv nem ágazik ketté, nem távolodik el egymástól, hanem még mindig azt a közös szellemet jelenti, amelyben a lehetséges civilizáció ígérete él tovább.
Köszönjük, Nuria Amat, köszönjük ezt a csupa szeretet regényt, amely tele van női érzékenységgel, árnyalattal; szenvedélyes, éleslátó, képes megtalálni a szegénysorban élő és megalázott népünk tragédiájában a faj ősi mítoszait, hogy – miként Harold Bloom mondaná – az elbeszélés mélységes vigaszát nyújtsa nekünk, mely segít az életben maradásban. Igen, ahogy Homérosz mondta, az Istenek sorscsapást mérnek az emberre, hogy a nemzedékeknek legyen mit megénekelni; Nuria Amat regénye titkon azt igazolja, abbéli vágyunkban, egyszersmind kötelességünkben erősít meg bennünket, hogy higgyük, mindnyájunkra jönnek még szebb idők.