Nuria Amat ::
A
kokainkirálynő
(részlet)
1.
Wilson egyszerre két cigarettát szívott. Az egyik a szájában lógott,
a másikat meg az ujja között tartotta, mint a ceruzát. Mint aki nem akar
kizökkenni az olvasásból, épp csak fölpillantott, és megjegyezte, egész
nap azt gondolta, hogy éjszaka van.
Na és, gondoltam. Megráztam a fejemet, egy szót se szóltam. Keserű
ízt éreztem a számban, a nyelvem száraz volt.
Miért ilyen messze kellett rám találnod, akartam kérdezni. A tengerről,
a part menti kövekről beszéltem neki. Miért pont engem, mondtam. Nem is
akarom tudni.
A nő árnyképnek tűnt a sötétülő fényben.
Wilson nem volt részeg, közbevágott. Akkor józan volt.
Egyre közelebb jött hozzánk a tenger. Hátranéztem, hátha látok valamit.
Az órám nem sokkal éjfél után megállt, a csuklómon lötyögött. Hány óra
van, kérdeztem.
Aztán megkértem Wilsont, olvasson hangosan, legalább elszórakozunk.
Az sem tartott sokáig. Az eső elnyomta a hangját. Ahogy múlt az idő, úgy
tompult bennem az éhség, már nem gondoltam az evésre.
Egy darabig játszottam az őrültet. Mindegy volt, esik vagy nem esik.
Napokon keresztül álltuk a felhőszakadás dühét, és a tomboló, zajos fajtából
való eső miatt mást nem is tehettünk, csak bámultuk az ólomszínű magányt.
A tenger azonban lecsillapodott kissé. Alig érintkeztünk vele. Nem nyári
fürdőzésre való tenger volt.
Kiültünk a verandára, az ajtó melletti első lépcsőfokra. Öntörvényű
ajtó volt. Mindig lomhán, kénye-kedve szerint nyílt és csukódott, nem számított,
hogy ki-be járkálunk rajta. Kulcs nem kellett hozzá, akárki bejöhetett
volna hozzánk, nyugodtan megzavarhatta volna a szerelemnek, a magányos
cimboraságnak szentelt időnket. De sosem fordult elő, hogy odatévedt volna
valaki a házunk elé. Nagyritkán, amikor a szemhatár tisztán kirajzolódó
vonala engedte, a távolban sikerült kivennünk az észak-amerikai haditengerészet
egy-egy hadihajóját. Ennél többet nem hagyott a szárazföld, a tenger meg
szemlátomást engedelmeskedett neki.
A ház homokba süllyesztett cölöpökön állt. A kis épület pudvás, öreg
fája csöndben korhadt a rárakódott tengeri zöldpenész alatt. Ahogy járkáltunk,
talpunk alatt recsegett-ropogott a padló, s itt-ott már akkora rés tátongott
a deszkák között, hogy még a céltalanul őgyelgő, elaggott tyúkokat is láttuk
odalent, melyek estelente a hálószobánk alá fészkelték be magukat. Éjszakánként
föl-fölriadtam a korhadt fa panaszos nyikorgására, meg a két éhes malac
sivalkodására.
Wilson a veranda túlsó végében ülve olvasott, én meg kilógattam a lábamat.
Az esőbe. A csatornából közvetlenül a meztelen lábamra csorgott a víz.
Rövidnek és hosszúnak tetszett az élet. Nem panaszkodtam. Az a vidék bizonyos
értelemben maga volt a paradicsom. A természet dúsgazdag. Csak a természet.
Végtelen tengerpart övezte, mégsem halásztak arrafelé, az eső pedig
még azt a kevéske kedvét is elvette az embereknek, ha a puszta életben
maradásért tett erőfeszítésen felül valami hasznosat akartak cselekedni.
Arra gondoltam, a tomboló délutáni eső talán majd a szúnyogokat is
elintézi. Megtanultam együtt élni velük. A csípésektől sajgó testemnek
már nem voltak emlékei. De a csatornából rám zúduló esőtől kiújult a fájdalom
sebeimben. Bajt is, gyógyírt is hozott.
Itt dalos szúnyog a nevük. Milliméteres kísértetek. Nem is látni őket.
Senki sem látja őket.
A nő megint a szúnyogokról beszélt.
Kinyitom és bezárom a testem, mindegy, itt vannak-e. Semmi sem érint
meg.
Wilson még mindig az alvó eső csöndjébe burkolózott. Vajon mire gondolhatott?
Boldognak és szomorúnak látszott. Bahía Negrában mindkettő megeshetett.
Az évek elorozzák tőlünk a szavakat, mondta Wilson. Figyeld csak meg
az öregeket. Órákon keresztül merednek a távolba. Beszélgetnek a világgal.
Mint én, amikor gondolatban eltévedek.
Wilson feje állandóan mozgott. Arcát ráncok szabdalták, haját rövidre
borotválta. Kezdődő kopaszodása miatt fiatalabbnak látszott a koránál.
Húszesztendősen néma fenevad a szerelem, én meg már öreg vagyok. Erre
gondolt Wilson a könyvvel a kezében. Meg a félelemre.
A nő olykor kérdezett. Máskor meg inkább nem akart tudni semmit. Gyakran
láttam, amint magában beszél. A tengerrel, az éggel, az esővel, Wilson
csöndjével.
Ő igenis elindult néha rózsaszín kétrészes fürdőruhájában, kész volt
dacolni a hullámokkal. Mint a kisgyerek, aki úszni tanul, partközelben
gyorsan megmártózott, s közben a kezével óvta a mellét a durva hullámcsapásoktól.
Fölhúztam a lábamat, és eltoltam magam mellől a könyvet. Nem akartam
elázni. Olvasni szerettem volna, de a csatornából ömlő esőtől belül is
vizes, maszatos lett a könyvem.
Ez a tenger egy hatalmas temető. A tanítónő meghalt. A polgármester
meg a postás is.
Sírok nem tanúskodhattak a halálukról, tehát igaz is lehetett meg nem
is, amit beszéltek róluk. Az eső minden emléket elsikkasztott. Evésre nem
gondolt senki. Wilson se.
Mona, szólt be Wilson az ajtóból.
Rat a nevem, vágtam rá.
Felé fordultam, és a kezemről az arcába fröcsköltem az esővizet.
Mezítláb ment, lábujjai hegyét befelé hajlítva. Mezítelen felsőteste
csillogott.
Mindössze ennyit közölt az ajtótlan ajtóból:
Az öreg Poncho meghalt.
Szóval Ponchót, az El Almejal-i négert, az egyetlen szomszédunkat is
elvitte a sárgaláz. Ha Wilson tudja, akkor nyilván beszélt Aidával, a túlparti
szomszédasszonyunkkal. Ez mind végigfutott az agyamon, mielőtt megszólaltam.
De a lábam nem mozdult a lépcsőről. Szavaim is a mindennapok fásultságáról,
nélkülözéséről vallottak.
Inkább figyelmetlenségből, semmint vakmerőségből, egy-egy repülőgép
megkísérelte olykor a felszállást a viharban, de lezuhant mind, ízzé-porrá
zúzta őket az eső. A postást nem úgy ölték meg. Légi balesetben halt meg.
A csempészt sem. A tanítónő is a kisgép egyik áldozata lehetett. A repülő
az egyetlen jármű, amivel meg lehet közelíteni ezt a világtól elzárt, magányos
vidéket. Olyan sötét őserdő határolja, hogy még a nap is kedveszegetten
kószál fölötte, ha megelégeli az esőt, s mikor végleg belebukik a tengerbe,
akkor is szomorkásan szenderül el, vörös korongja nem kíván dacolni a csillagokkal
benépesített éjszakával; a csillagok ellenben izgatottan, boldogan tűrik,
hogy kénytelenek együtt örvényleni a fénylő rovarok sűrűszövésű hálójában.
Semmi sem mozdul, csak a föld, melynek színpadán hajnalonta változik a
díszlet.
Gondoltam, írok apámnak. Itt emberek halnak meg, és nem is tudják,
hogyan halnak meg. Soha életemben nem láttam ilyen esőt.
Mire jó a levél? Egy könyv mindent megváltoztat. Hirtelen máshol leszel.
Más szavakat élsz meg.
Beljebb vonultam a csatorna alól, és továbbra is hátat fordítottam
Wilsonnak.
Elutazásom menekülés volt. Eljöttem. Gyűlölet és a szeretet volt. Visszatérésre
nem gondoltam. Csak bámultuk, hogy múlik az idő. Most dolgozom. Most olvasok.
Így egyszerű a szerelem. Hiszen alig ismerjük egymást. Wilson enged kibontakozni.
Azt mondja: Túl fiatal vagy, nem ahhoz, hogy sebeket szerezz, sebeid már
vannak, hanem ahhoz, hogy múltad legyen. Hátulról közelít, és lopva megsimogat.
Én elhúzódom. Most olvasok. Ez vagy te, megint jössz a katalán fukarságoddal,
mondja. Te meg a kolumbiai tétlenségeddel, a kolumbiai cigarettáiddal.
A veranda korlátjától figyeltem, amint a néger Aida kilép házikója
kicsi teraszára. Abban a sárga-tűzpiros virágos ruhában, amit pár napja
adtam neki, amikor az öreg Poncho még élt. Spanyol ruha, jegyezte meg Aida,
és olyan erősen összeszorította az ajkát, hogy az álla is megfeszült.
A ruha fedetlenül hagyta a vállát. Bő szoknyarésze lábszárközépig érő
fodorban végződött. Nem gyásznapra illő viselet volt. De mit számított.
A két malac még mindig kint csatangolt a ház előtt. Elveszetten őgyelegtek
az esőben, a tenger meg játékosan üldözőbe vette őket.
Wilson bőre úgy csillogott, mint az El Almejal-i vízesésnél a hatalmas,
síkos kövek. A párától roskadozó égből szünet nélkül fakadó víz is langyos
volt.
Odaát megy Aida, az öreg Poncho asszonya.
Így szólok: Wilson, a hallgatásod jobban fáj, mint a hazugság, mert
a hallgatásodban én nem létezem.
Leteszi a könyvet, és elmeséli, hogy egyszer majdnem megölték. Keresztüllopakodtam
az úton, ahol vártak rám. Szerencsére nem vettek észre. Más embernek öltöztem.
Ez még jobban felhergelte őket. Aztán többször is próbáltak megölni. De
nem siették el a dolgot, egyébként már rég halott lennék.
Wilson megírta az egyik újságban, hogy a kolumbiai katonaság egyszer
csak úgy döntött, kiszáll a kábítószer-kereskedelem visszaszorításáért
folytatott küzdelemből, a rendőrségre bízza a feladatot, és azóta a rendőrség
rendszeresen permetezi a kokain- és mákültetvényeket - ellentmondásos,
vitatható eredménnyel.
Közönséges állampolgári életében írott cikkei nem tetszettek sem a
katonáknak, sem a gerilláknak. Mindig azt hittem, ez az oka, amiért Bahía
Negrába jöttünk. Wilson más okot nem akart látni. Mindenesetre előbb-utóbb
nem árt fontolóra vennünk, hogy máshová költözzünk. Hogy hogyan meg mikor,
az már lényegtelen. Akkor este megint fellángolt a Wilson iránti szerelmem.
Olyan csönd honol idebent, hogy még a szoba másik végében is hallom a lélegzését.
Az éjszakai fényben még öregebbnek látszik. A deszkafalon lóg elnyűtt hátizsákom.
Időnként denevérkoszorúnak nézem.
Mikor az emberek semmiért marakodnak, szerinte egyik félnek sincs igaza.
Ha tényleg békét akarnak, nehéz állást foglalni egyik vagy másik mellett.
Én, mint önálló személy, mint férfi, mint kolumbiai, mindig a nép oldalán,
a parasztok pártján fogok állni, mert a végén úgyis mindig őket gyilkolják
meg.
Félünk, ezért éjszaka mozgunk, mint az orvvadászok. Csöndesen beszélünk.
Én azt mondom, csak beszélünk a sok halálról, de mást nem tehetünk
ellenük, mint hogy naphosszat szeretkezünk.
Azt mondja, igaz. Hogy eltúlzom. Meg hogy a többi csak mese. Látott
ő már ennél rosszabbat is. Mi még szerencsések vagyunk.
Azt mondom, az újságok is megint hiszékenyek lettek. Spanyolországban
meg napról napra érdektelenebbek.
Azt mondja, Kolumbiában nem. Itt pontosan a fordítottja történik.
Amikor kijelentem, hogy soha életemben nem hallottam még ilyen tökéletes
spanyol beszédet, elengedi a füle mellett a megjegyzést. Én se bánnám,
ha úgy tudnék beszélni, mint te, mondom. Eloltja a petróleumlámpát, és
visszafekszik az ágyba. Rágyújt.
Megszólal: halálraítélt ember vagyok. Ha meg akarnak ölni, mondják
meg, mikor, és én menten állok elébe. Ne aggódjanak.
Miért nézel így rám. Meztelenül fekszem a sarokban. Nem hiszem, nem
is vonom kétségbe. Azt mondja: Ne hidd, hogy irodalmi formát találok ki
magamnak a halálra. A halált nem úgy találja ki az ember.
Wilson, légy szíves. Beszélj halkabban. Félek a denevérektől, a leskelődőktől,
Aidától, a hangoktól, a csöndtől. Nyugodalmas dühétől egy szemhunyást sem
tudok aludni.
Wilson, hallgass el.
Magamra húzom a takarót. Meleg van, nyirkos a takaróm.
Hadd hallják meg a Valle, a Boca vagy Bahía Negra széltében-hosszában.
Hadd hallják meg mind.
Miért mondod ezt, kérdem.
Ma délután megint kiült a veranda lépcsőjére. Odahív maga mellé, de
ugyanolyan hangosan beszél. Azt mondja: az újságíró barátom, Lucas, akit
„Cingárnak” becézünk, ő is halálraítélt ember. Sokan vagyunk, akik meg
fogunk halni, férfiak, nők, sőt gyerekek is. Most a cingár Lucast említem,
mégpedig azért, mert hosszú éveken át együtt dolgoztunk, ugyanazt gondoltunk.
Ugyanazokról a visszásságokról írtunk, mégis más ellenségeink voltak. Hogy
lehet ezt megérteni.
Én nem szólok semmit.
Nem lehet megérteni. Senki sem tudja megérteni. Te már nem ismerted
a cingár Lucast. Elmenekült. Azt sem tudom, él-e, hal-e. A Cingárt a gerillák
keresik, mert meg akarják ölni. Ez a helyzet. Persze, hogy nincs rá magyarázat.
Erre a háborúra már nincs más magyarázat, mint az öldöklésvágy. Odafentről
vezényelnek: Maguk emeljék föl a puskájukat, és lőjenek. Nyissanak tüzet.
És mindenki engedelmeskedik. Vajon kinek.
Én nem szólok semmit.
Lényegében senki sem tudja. Nem is fog kiderülni soha. Puszta élni
akarásból gyilkol az ember. Hogy ne neki kelljen előbb meghalnia.
Aida visszament a házba. Wilson a korlátra támaszkodott. El volt törve,
bármelyik pillanatban összeroskadhatott volna. Folyton a tengert bámultuk,
mintha más dolgunk se volna egész nap. Előfordult, hogy a kék négyszögbe
vesző pillantásunk minden szót elfelejtett. Sose láttam teherhajót vagy
tankert a szemhatár peremén. Hamis volt ez az óceán. Nem lehetett bízni
benne. Neve az ellenkezőjét állította, mint aminek látszott. Még a madarak
is messze elkerülték, mi meg az őrhelyünkön mozdulatlanul állva azt játszottuk,
hogy bálnát keresünk az égbolt vonalán.
Nincs a világon félreesőbb, titkosabb hely, mint El Almejal. Kiesik
az idegenforgalomból ez a partszakasz, mert a féktelen, magányos tenger
szabta meg a határait. Sűrű lombkoronájú, toronymagas fák akadályozzák
a repülőgépek leszállását. A folyó túlpartján élő cholo indiánok értenek
hozzá, hogyan kell lefejezni az irgalmatlan törzsű faóriásokat, ők kedvükre
járják a hegyvidéket. A falubeli négerekkel nincsenek jóban, de semmi szükségét
nem látják, hogy ellenségnek tekintsék őket. Két külön világot alkotnak
egyazon világban.
Időnként irodalomról is beszélgettünk Wilsonnal. Titkos társalgásaink
vitathatatlanul legfőbb témájáról. Szerettem hallgatni, mikor Wilson arról
beszélt, ami megtörténhet, és ami nem történhetett meg. Az irodalom távol
tartott bennünket a halál birodalmától.
Ennek tulajdonítható, hogy hosszú órákig hallgattunk. Gyakran nekem
kellett kivárnom, amíg elmesélhetek valamit. Wilson szavainak több értelme
volt.
Kétségtelenül hosszú lesz a regény, amelyen dolgozom, férfinak és nőnek
minden eddig ismert változata szerepel majd benne.
Olyan hangosan mondta, hogy a néger Aida is hallhatta, mit beszélünk.
Megtörölközött a törülközővel, amelyet mindig a nyakában tartott, aztán
visszaült mellém. Én alkottam a teljes hallgatóságát, ő meg nagyon szeretett
bölcs kijelentésekkel előhozakodni.
Azt mondta: Ezen a földrészen, ahol élünk, még sohasem volt ekkora
a nyomor és a kilátástalanság, mint most.
Wilson szeretett volna meggyőzni, mennyire fontos kijelentés ez. Tökéletes
kolumbiai memóriája volt. Úgy hajigáltuk a tengerbe a szavainkat, mint
más a köveket.
Azt mondtam, egy nemzet irodalma azért indul hanyatlásnak, mert a nemzet
maga is sorvadásnak, hanyatlásnak indult.
Megkérdezte, honnan szedem, bár a lényegben egyetértett velem.
Nem engedte, hogy elolvassam a kéziratát. Egyre-másra hangoztattam,
hogy már nem szokás két ujjal pötyögve, ilyen öreg gépen írni. De mihelyt
láttam, hogy odaül az írógépéhez, rögtön megnyugodtam. Mindig azt mondta,
a billentyűkattogásból merít témát. Végtelen odaadással tanulmányozta a
szavakat. Felolvasva is tisztán kiejtett minden egyes hangot, mintha az
összes mondatából önálló mű sarjadna.
Újságíróként írt a medellíni kábítószer-kereskedelemről, a bogotái
utcakölykökről, Cali örömlányairól, Sabaneta bérgyilkosairól, de a szülőföldjéről
soha. Mintha Bahía Negrát letörölte volna Kolumbia reszketeg térképéről.
Mintha Bahía Negra nem is létezne.
Megint szólt, hogy Aida ismét kijött a teraszra.
Odapillantottam, ahol Aida állhatott. Nem láttam. Élettelennek tűnt
a ház.
Magam sem tudom, mit keresek itt, gondoltam. Mit akar velem?
Elállt az eső, a homok úgy csillogott, akár a vékony, ezüstös gyékényszőnyeg.
A veranda faszerkezete teljesen elöregedett, bármikor berogyhatott volna,
mint az esőáztatta kartonpapír. A nő úgy nevetett, mint a hal.
Wilson azt mondta, a szerelmet mindig előbb megírják, mint átélik.
Egyszóval a mi szerelmünk is először elbeszélés formájában létezett, folytatta.
Gondolatban kitaláltalak. Már akkor beszéltem rólad, amikor még nem is
léteztél.
Szépen hangzik, mondtam, csak túl irodalmi.
Megint nevettünk.
Ám a lényegi kérdés egész más volt. Minek jöttem ide?
Min töröd a fejed?, kérdezte.
Semmin, feleltem.
Apró, kávébab méretű szemére gondoltam. A szemére, amellyel mindig
más történetet mesélt, mint ami a szavaiból kikerekedett.
Wilson fütyörészni kezdett. A nap végleg megadta magát, a leszálló sötétben
kötelékeink is lazulni kezdtek. Már nem voltam éhes.
A nő begombolta a blúzát, ujját feltűrte. Wilson megsimogatta a haját.
Wilson egy alkalommal Európában is járt. Úti célja Párizs volt. Amikor
Barcelonában kikötöttek, annyira megtetszett neki a város, hogy szerette
volna magával vinni Kolumbiába emlékül.
Te még akkor meg sem születtél, mondta.
Szellemes megjegyzésén ismét jót derült. Én nem találtam viccesnek,
de azért vele együtt nevettem. Megmutattam neki a tenyeremet.
Azt mondta: a te szülővárosodban van valami Medellínből, Caliból, Cartagenából,
Bogotából, Pereirából.
Azt feleltem, szerintem meg Bogotá emlékeztet legjobban Barcelonára.
A háttérben a hegyvidék, a Montserrate, az utcák, a sugárutak.
Wilson bement a házba, majd egy doboz sörrel a kezében tért vissza.
Kortyolt egyet, aztán kiköpte egyenest a deszkapadlóra.
A hálószobánkon kívül csak egy szoba volt a házikóban. Sötét, hátsó
helyiség, ablaka az árnyas vadonra nézett. Dolgozónak és konyhának használtuk,
bár igen ritkán főztünk. Ha enni akartunk, csak nekivágtunk a faluba vezető
útnak, és elmentünk Bahía Negrába, ahol Irma néni minden este kész vacsorával
várt bennünket.
Wilson panaszkodott, hogy meleg a sör. Felöltözöm, mondta. És visszament
a házba.
A veranda lépcsőjén megcsapott a lámpa langyos petróleumszaga. Olyan
gyér volt a fénye, hogy akár égett, akár kialudt, alig láttunk vele az
éjszakában. A két lámpát, amink volt, úgy hurcoltuk ide-oda a házban, mint
az apró-cseprő álmainkból kivetülő két árnyat. Tömérdek rovar szálldosott
körülöttük, csak úgy feketéllettek a levegőben.
Elnéztem az öreg Poncho asszonyát, amint megint kijön a teraszra. Felém
sandított, kivillantotta fehér fogsorát. Utána nyomban el is rejtőzött.
Felbukkanása egybeesett az élet hamis pillanatával. Arra gondolok,
hogy meg fogok halni. Ismerem ezt a jelet. Az a fontos, hogy jól nyitva
tartsam a szemem.
Melankólia és nosztalgia, jegyzi meg Wilson az ajtóból.
Nem felelek. Ilyenkor a szavaknak sincsen alakja.
Hogyha akarsz, bármikor elmehetsz, mondja.
Nem dühös. De tisztában van vele, hogy úgysem tudok innen elmozdulni.
Nem is kívánok. Hová mehetnék?
Az írógépe előtt ül, két ujjal kalapálja a mondatait. Ahogy ír, abból
gyanítanom kellene, hogy valami különös dolog történik az írásaival, Wilson
szerint azonban az újságírók már csak így írnak, én meg elhiszem neki.
Furán mutatna egy hordozható számítógép ott, ahol még hűtőszekrény sincsen.
A kolumbiai önimádatoddal nem vagy képes fölfogni, hogy mindentől,
amit csak gondolok, a hajótöröttnek érzem magam.
A spanyol gőgöd elfeledteti veled, hogy mit műveltek a spanyolok Dél-Amerikában.
Lehet, mondom.
A teraszról beszélek hozzá. Már sötét van. Az éjszaka megint kicsalta
a szomszédasszonyunkat.
Közlöm Wilsonnal, hogy Aida megint figyel bennünket. Most arra vár,
hogy mint minden este, induljunk már el a faluba.
De Wilson végül azt mondja, ma itthon maradunk, majd ő főz valamit.
Föláll, megtölti vízzel az egyetlen fazekunkat. Óvatosan húzom a deszkapadlón
a lábamat, az ajtó mögé rejtőzöm. Eltökéltem, egy tapodtat sem mozdulok,
amíg meg nem tudom, mi történik az öböl túlpartján.
Akkor kicsoda is leskelődik?, kérdezi.
Ujjal intek neki, hogy hallgasson. A néger nő kíváncsivá tesz.
A fehér nő megfeledkezett a papucsáról. És elállt az eső. Fő a rizs
a gázrezsón. Szelíden hajladoznak a hullámok. Susognak a fák. Szétrobbannak
a rovarok. Beesteledik.
A néger Aida az égre tárja karjait. Önkívületben van. Rángatózik. Szegény
asszony, szomorú, mert meghalt a férje. Különös dalra zendít. Vajon mire
gondolhat. Rázza a kezét a szélben. A látszat ellenére itt sem olyan egyszerűek
a gondolatok. Most oda fogok menni hozzá.
Ne menj, szól ki Wilson.
Wilson nem látja Aidát. Nem tudja, mit csinál. Nem tudja, hogy Aida
úgy hadonászik a kezével, mint aki megbolondult. Kicsit beljebb húzódom.
Az a legfontosabb, hogy ne vegyen észre.
Aida azt hiheti, elindultunk a faluba vezető ösvényen, melyen mindig
Bahía Negrába érve sötétedik ránk. Nem gondolja, hogy ma este Wilson úgy
döntött, itthon marad írni, és én sem vagyok éhes. Wilson nagyon gyorsan
ír. De amikor beszél, lassan mozognak a szavai. Egyáltalán nem véletlenszerű
sorrendben hagyják el a száját, bár a sör végül mindig elrontja őket. Erre
gondolok, miközben kifelé bámulok. A homlokán elmélyülő ráncra, amikor
iszik.
Aida vastag derekú, laza csípőjű fiatal nő. Ajka rózsaszínes, nagyon
húsos, kissé cserepes. Göndör haját nem lehet könnyű levágni. Gyakran viseli
befonva vagy kendővel összekötve. Sose tudtunk megegyezni, melyikünk látszik
fiatalabbnak. Én azt mondom, én. Ő meg azt, hogy ő. Állítólag ő a néger
Poncho harmadik felesége. A legfeketébbik is. Mindenki tudja, hogy valójában
a lánya. Szerencsésnek tartja magát, mert nekiadtam a legszebb ruhámat.
Attól fogva mindig abban jár.
Ha megkérdezik tőle, honnan jött, nem felel. A tengerről hozta Poncho.
Évekkel ezelőtt. Elfelejtették, hány esztendeje. A néger Poncho részegen
fölszállt egy horgonyzó teherhajóra Buenaventura kikötőjében. Állítólag
Panamáig eljutott. Messzebbre nem akart, mert egy néger, főleg ha részeg
négerről van szó, nem járkálhat csak úgy az országok között, mint aki országon
belül vándorol, bár Panama nincs is olyan messze. Jó ideig csavargott ott.
Senki sem emlékszik rá, meddig. A falubelieknek a fele teljesen elfelejtette
a néger Ponchót. A másik felének meg édes mindegy volt, ha néhanapján eszébe
jutott. Wilson szerint lecsukhatták, mert amióta visszajött Panamából,
rettegett a naptól, és behúzott nyakkal járt, akár a halálraítélt. Most
pedig halott. Panamában új nevet kapott. Maga se ismert magára, mikor Ponchónak,
Eustaquiónak vagy Jeremíasnak szólították.
Egy reggel a néger Poncho váratlanul betoppant Aidával együtt a néger
Melquíades kocsmájába. Jóval soványabban, jóval öregebben, mint ahogy elment.
Alig lehetett ráismerni. Percekkel előtte látták őket, amint a falu egyetlen
utcáján rezzenetlenül állnak a tűző napon, mint a kőszobor. Elég volt annyi,
hogy belépett a kocsmába, és észrevették rajta, hogy részeg, a férfiak
rögtön üdvözölték. Sohasem derült ki, hogy az ördögbe sikerült hazakeveredniük.
A négerek általában keveset beszélnek. A fehérek kérdéseit elengedik a
fülük mellett. A fehér ember végül belefárad a várakozásba, és a rendelkezésére
álló kevéske adat alapján inkább elképzeli, ami szerinte a legvalószínűbb.
De mindig hamisak az adatok. A négerek tudják is. Rendíthetetlenül állnak
a kérdezővel szemben, és bárgyún mosolyognak rá.
Irma néni állítja, hogy az El Almejal-i Poncho kábítószerben meg csempészetben
érdekelt gringók repülőgépével jött. De Irma néni is közülük való. Azt
mondja, mintha ez önmagában még nem volna elég, hogy ejtőernyővel dobták
le őket, és csak az égieknek köszönhető, hogy nem vesztek oda.
Apálykor elcsitul a tenger, és alig pár lépésnyire visszahúzódik a parttól.
Hamarosan meggyújtom a másik petróleumlámpát is, majd ha kiderítettem,
mire készül Aida az éjszakai hadonászással. Súlyos tárgy lóg a nyakában.
Nem látom tisztán. Kulcs vagy rózsafüzér keresztje lehet. A szellő játszadozik
a szoknyájával. A kísértet kacsintása, melyet most megidéz. Mezítláb van.
Elvesztette a fejét, gondolom. Vagy a kétségbeesés. Mert hirtelen csak
azt láttam, hogy a teste haláltánc ütemére jár. Wilson, akartam szólni,
de megijesztettelek volna. Különben odabentről úgysem hallottad volna meg,
hacsak nem kiabálok. Nem akartam hangosan beszélni. Mire jó az a sok kiabálás,
kendőlobogtatás.
Egy pillanatra azt hittem, Aida a szörnyű csapás miatt bánatában a
hullámok közé akarja vetni magát. A tenger hullámai gyorsak és haragosak,
akár a mérges kígyó. Végül úgyis befelé sodornak. Ebben az egyben biztos
vagyok.
A pillantással oldalakat el lehet olvasni. Aida nem könyv, még ha most
igyekszik is teljesen magára vonni a figyelmemet, akár egy regény. Ki-be
járkál a házba. Megint bemegy. Megint kijön. Most görnyedten jön. Súlyos
csomagot vonszol maga után. Egy zsák rizst. Talán csempészáru. Igen. Olyasmi
lehet, esküdni mernék rá.
Időnként szem elől tévesztem az árnyát. Sejtem, hogy a viskó mögött
tűnhetett el, a patak felé vezető úton, a vízesés mellett, mert látom,
hogy egy hatalmas követ cipel az ölében. Minek az neki, Wilson? A parton
leteszi a követ, aztán visszamegy a vízeséshez. Többször is megteszi ezt
az utat. Te se bírnál el ilyen nehéz követ.
Az biztos, feleli.
Most látom, hogy jön visszafele, az előbbihez hasonló méretű kővel,
és leteszi a másik mellé. Többször megteszi ezt az utat. Hozza a köveket
egymás után. Hatalmas, kerek köveket.
Már mondtad, de nem is volt olyan sok.
Nem tudom. Nem tudtam megszámolni. Tíz vagy tizenkettő. De esküszöm,
egyszer sem láttam pihenni.
Gyorsan mozog. Leginkább ez tesz kíváncsivá. Villámgyorsan elolvassa
ezt az oldalt, egyszerre, szorosan egymás után minden mondatát. Olvasás
közben mintha másra gondolna. Mint aki nem érti, miről szól az egész.
Aida csípőre teszi a kezét, megáll, és egyenként végigméri a fehér
köveket, melyeket lerakott a homokba. Némelyik akkora, mint az óriásteknős
páncélja. A teknősök pillanatnyilag nem szándékoznak kijönni a vízből.
Már ideje volna lerakniuk a tojásaikat, a sürgő-forgó Aida miatt azonban
késnek vele.
Férfinak nőstény kő, asszonynak hím jár, jegyzi meg Wilson.
Aha, mondom, de Aida már megint beszalad a viskóba, és megint hétrét
görnyedve bukkan elő. A súlyos csomagot vonszolja. A tenger felé viszi.
Innen is hallom a veranda lépcsőjén koppanó csomag hangját. Aida vonszolja
tovább a tengerparton.
Most kezdenek előmerészkedni a teknősök a vízből. Álmatagon jönnek
merev páncéljukkal. Mit sem törődve az árnyak éjszakájával.
Inkább csöndben maradtam, nem szóltam neked, Wilson. Arra gondoltam,
ha elmozdulok az ajtóból, kimaradok valami fontosból.
Mikor Aida odaért a zsákkal, és beleengedte a tengerbe, a csomag lebegni
kezdett a hullámok hátán, Aida meg kézzel próbálta irányítani. Apály van,
úgyhogy elég sokáig fennmarad víz színén. Aida egy bölcsődalt énekel. Bolerót
talán. Nem tudom kivenni a dallamát. Igen. Én is gondoltam rá, hogy siratóének
lehet.
Ekkor azt hitted, elaludtam. Nem is gyújtottam meg a petróleumlámpát.
Nem zártam el a gázrezsót, mert a konyha a tied. Nem beszéltem. Nem ittam.
A mosdó ajtaja miatt se panaszkodtam, hogy mindig el van torlaszolva. Mikor
érzem, hogy egyszerre törnek rám a szükségleteim, bárhol ledőlök, és alvást
színlelek. Ezt gondoltad. Azt mondod: Hallottam valahol, hogy ez a te sajátos
alvási módszered az öngyilkossággal való kacérkodás enyhébb változata.
Talán igazad lehet. Talán nem.
Gyűlölöm az éjszakát, minden erőmmel azt kívánom, hogy reggel legyen.
A valódi tudás zöngéi éjjel kudarcot vallanak. Sok minden rám tör, amikor
sötétben vagyok. A Wilson iránti szerelmem. A túl könnyű, vagy túl mély
álom. Az étvágy. Az utazhatnék. De nem akarok elmenni. Ez mindenem, amim
van. A születő szavak fészke. Összeszedem magam. Olyan leszek, amilyen
állítólag az anyám volt: viccelődő, halk szavú asszony. Holnap kimegyek
sétálni Aidával a tengerpartra. Elhalmozom kérdésekkel, ő meg majd másra
tereli a szót. Megmondom neki: Aida, láttalak tegnap éjjel. Láttalak, halottas
dolgokat műveltél a tengerparton. Mit vittél. Mit kerestél. Mit akartál
a gurgulázó énekléssel. Milyen szellemeket idéztél.
Wilson megszólal: Minden valóság. Gondolj, amit akarsz.
A csomag még mindig lebeg az apályban. Akár a megszigonyozott kisbálna.
Aida tolja befelé a tengerbe. A kövek is eltűntek, mert Aida úgy döntött,
azokat is a vízbe engedi. Azt hiszem, oda kellene mennem segíteni neki.
A szilaj hullám húzza maga után, nem engedi, hogy ura legyen a mozdulatainak.
Aida elengedi a csomagot. Az árra bízza, és gyorsan elindul kifelé. Nehezen
halad, mert ruhájának szoknyarésze a hullámok tetején lebeg. Időnként hátrapillant.
A csomag már nem az övé. A tenger magával viszi messzire. Mint aki jól
végezte dolgát, mélyeket sóhajt, többször egymás után. Fáradt is.
Wilson a hátam mögött jön, egyik kezében a világító petróleumlámpával,
a másikban a főtt rizses tányérral. Azt hittem, elaludtál, mondja. A rizs
tetején a petróleum lángjánál sütött teknőshúsból is van néhány darab.
Leülünk a földre. Egy felfordított láda az asztalunk. Én nem eszem. Sosincs
étvágyam. A lámpafénynek ételszaga van. Az ételnek petróleumszaga. Mára
elég egy kanállal. Ha többet eszem, kihányom. Komótosan rágok. Ha beszélek,
kevesebbet gondolkodom.
Elmesélem Wilsonnak az éjszakai hajótörés jelenetét. Úgy mesélem, ahogy
volt, nem költök hozzá semmit. Nem lepődik meg. Azt mondja: Általában így
szokás halottat temetni.
Én is feltételeztem, hogy a csomagban az öreg Poncho lehet. Bár nem
tudtam elhinni.
Wilson megjegyezte: Hozzám is behallatszott az éneklése. A néger asszonyok
dalban mondják el a bánatukat. A néger férfiak vagy nagyon okosak, vagy
nagyon ostobák.
Aida titokban, egyedül mozgott. Ez volt a legkülönösebb. Mi elől bujkál?
Az élet meg a köd elől. A só meg a guaracha dallama elől, mondta.
Aida tetszett is Wilsonnak, meg nem is. Sose mond igazat. Aki nem néz
a szemedbe, abban az emberben nem lehet megbízni.
De ki mond itt igazat, vágtam vissza.
Valamely látszat mögött mindig egy másik, merőben más értelmű dolog
rejlik, és képtelenség kideríteni, mi lapul a szavak mögött. Jobbnak láttam,
ha hallgatok.
Nem tudjuk elképzelni a gondolatait. Ez az asszony állandóan bujkál.
Nem engedi megnézni a házát. Nem enged be semmit az ablakán. Különben nem
is láttam holtan a néger Ponchót. És te?
Wilson azt se mondta, hogy igen, azt se, hogy nem. Tele volt a szája,
a teknőshús a kanalában várakozott.
Mi több, folyton különös állatok után kutat. A földben vájkál. Gyűjti
a csontokat meg az amulettnek valót.
Pillanatnyilag ennyit beszéltünk Aidáról. A tengerparti jelenet után
napokig nem is láttuk.
Pávai Patak Márta fordítása
|