1

Nem sokkal virradat után Nini megjelent a barlang ajtajában, és a tanácskozásra gyülekező varjak felhőjét kémlelte. A patakparton árválkodó három jegenyefa úgy nézett ki lenyesett végű ágaival, ahogy rátelepedtek azok a nagy madarak, mint a hegyével égnek meredő, összecsukott esernyő. A távolban a dúsgazdag don Antero parlagföldjei feketéllettek, akár egy kihunyt üszöktenger.
A kis szuka befúrta magát a fiúcska lába közé, a gyerek meg rá se nézett, csak szőr ellenében végighúzta a hátán piszkos, meztelen talpát; aztán ásított, kinyújtóztatta a karját, és a távoli, felhőtlen égre szegezte tekintetét:
-- Hidegre fordul az idő, Fá. Vasárnap mehetünk patkányt fogni – mondta.
A kis szuka izgatottan tekergette farkának csonkját, és a fiúra szegezte eleven tekintetű, sárgás szemét. Duzzadt volt a szemhéja, a szőr is hiányzott róla; a hozzá hasonló munkára fogott kutyák ritkán érték meg a felnőttkort ép szemmel: a patakpart menti gazban kiszúrta a bogáncs levele, a földi sulyom, az erdei iszalag tüskéje.
Patkányvadász bácsi is mocorgott már odabent a szalmazsákon, s amint a kutya meghallotta, kétszer elvakkantotta magát; erre aztán a népes varjúsereg is lomhán a levegőbe emelkedett; lassú, mély reptüket éktelen károgás kísérte. Csak egy varjú maradt lenn mozdulatlanul a barnás rögökön; a fiú rögtön megiramodott, mihelyt észrevette, futva indult feléje a nyirkos párától elnehezült barázdák között, minduntalan kerülgetve a csaholva mellette szaladó, feléje kapkodó kutyát. Nini szétfeszítette a csapóvas káváját, hogy kiszabadítsa a madártetemet, s közben pillantása az érintetlen zabkalászra siklott, aztán kicsiny, mozgékony ujjaival addig morzsolgatta, amíg ki nem peregtek belőle a szemek.
A feje fölött lomhán, magasan keringő varjak károgását túlkiabálva megjegyezte:
-- Bele se tudott kapni, Fá; egy árva szemet se tudott megenni.
A dombhát közepénél nyílott a barlang, akár egy hatalmas, ásításra eltátott száj, két oldalán a tavaszi áradások vájta mély árok. Odaát, a domb túlsó felén volt az a másik három, romos barlang, amelyet két éve Justito, a polgármester robbanttatott be dinamittal. Justo Fadrique, a polgármester azt szerette volna, ha mindenki házban lakik a falujában, mint az urak.
Patkányvadász bácsit is folyton győzködte:
-- Száz pesetáért kapnál egy házat, te meg a füled botját se mozgatod. Mi kellene akkor?
Patkányvadász odvas fogait villogtatta bárgyú, ám egyszerre ravaszkás mosolyában:
-- Semmi – felelte.
Justito, a polgármester ilyenkor mérges lett, s észrevehetően összehúzódott a szederjes dudor a homlokán, mint valami külön élőlény:
-- Hát nem vagy képes megérteni? Fel akarom számolni a barlangokat. Megígértem a tartományi kormányzó úrnak.
Patkányvadász megvonta széles vállát, egyszer, még egyszer; később a kocsmában Borbíró azt mondta neki:
-- Ne húzz ujjat Justitóval. Kriminális egy alak, hallod. Rosszabb a patkánynál.
Patkányvadász az asztalra roskadva ült, s kérlelhetetlenül a férfira szegezte nyers tekintetű, rebbenékeny szemét:
-- A patkány nem rossz – hangzott a válasza.
A kocsmárost régebben Balbinónak hívták, de merthogy két pohár bor után már nem lehetett vele bírni, a falubeliek elnevezték Borbírónak. Koszlott, szűk kocsmájában a puszta betonpadlón állt a fél tucat deszkaasztal, kétoldalt padokkal. A patakról jövet Patkányvadász mindig betért hozzá melegedni, és ebédre megsüttetett magának két vízipatkányt, ecettel meglocsolva, hozzá kért két pohár rozét meg egy fél cipót. A zsákmány többi részét Borbírónál hagyta, patkányonként két pesetáért. A kocsmáros rendszerint odaült mellé az asztalhoz, ameddig evett:
-- Ha az embernek nem elég, amije van, elkezd zúgolódni, igaz, Patkányvadász?
-- Az.
-- Ha elég, akkor meg azért; mindig akad valami szélhámos, aki még többet ígér, akkor azért zúgolódik. Nincs mese, valamiért mindig kell a cirkusz, igaz, Patkányvadász?
-- Az.
-- Itt vagy te is, jól érzed magad a barlangodban, a légynek se ártasz. Ez a Justito meg folyton jár a nyakadra, hogy költözz be abba a házba, pedig hat-hét jelentkező öli egymást érte.
-- Az.
Clo asszony, a trafikos váltig állította, hogy Borbíró Patkányvadász bácsi rossz angyala, ám előbbi azzal védekezett, hogy ő csupán az élő lelkiismerete.
A bácsika a barlang nyílásából nézte, ahogy Nini kaptat fölfelé a dombtetőn, egyik kezében a varjúval, másikban a csapdával. A kutya előreszaladt, mikor észrevette a férfit, fölugrott rá, egyszer, még egyszer, meg akarta nyalni reszelős kezét, melyen mintha tilóval metszették volna egyforma hosszúra az ujjakat. De a férfi mélázva minduntalan eltolta magától a pofáját, mire az állat mérgesen, egyszersmind incselkedőn mordult rá.
A fiú a varjút felmutatva újságolta:
-- Pruden kért meg; nem hagynak békét a varjak a vetésének.
Pruden mindig hajnalban kelt, és még az utolsó esős hét beköszönte előtt elveteményezett. Pruden, csak így emlegették; pedig a rendes neve Acisclo volt, aztán valahogy mégis rajta ragadt a Pruden vagy Prudencio, mert a nevéhez illően megfontolt, előrelátó ember volt. Májusban felszántotta a parlagon hagyott földet, így aztán mire beköszöntött a november, már meg volt forgatva a terület. Nyárutó felé, nem sokkal mielőtt sárgulni kezdtek a falevelek, lekopasztotta a patakparton álló három csenevész jegenyefát, és bálába kötözte a nyesedék leveles ágat, hogy télen legyen mit adnia a kecskéinek. Ninit, a fiúcskát folyton a kérdéseivel ostromolta: „Nini, fiam, most lesz eső, vagy nem lesz eső?” „Nini, fiam, ebből a felhőből most lesz jég vagy nem lesz jég?” „Nini, fiam, nagyon derűs az éjszaka, kitisztult az ég, ez ugye szárazfagyot jelent?”
Két napja történt, délután, Pruden mintha csak úgy véletlenül odatévedt volna melléje:
-- Nini, fiam – szólalt meg siránkozva –, nem hagynak békét a vetésemnek a varjak; addig kapirgálnak, amíg a végén az összes magot kieszik a földből. Mivel tudnám elriasztani őket?
Nini emlékezett rá, hogy Román nagyapa ilyenkor fejjel lefelé lógatva kiakasztott egy döglött varjút, azzal tartotta távol a madarakat a vetéstől. A nyomasztó látvány, a sarjadni készülő vetés komor, mozdulatlan gyásza mindig elriasztotta őket.
-- Bízd csak ide! – felelte a fiú.
Nini mohón kanalazta kenyérlevesét a barlang ajtajában, pillantásával belefeledkezve a kakukkfű bokrán heverő kimúlt varjú dermedt, viaszos tollazatába. A kutya melléheveredett, mereven rászegezte tekintetét, s ha nem figyelt rá, mellső mancsával megbökdöste a karját. A kutya mögött, a dombtetőn túl kitárult a világ; Columba szerint ellenséges világ, de Justito felesége talán csak azért vélekedett így, mert nem ismerte. Ezt az egyforma, barna barázdák szabdalta káprázatos világot. A díszük hagyott őszi barázdák sártengert alkottak, a patak vékonyka csíkja törte meg csupán, azon túl pedig a falu házai sorakoztak. Maga a falu is mintha a föld barna kinövése lett volna, s ha nem látszik benne a villanylámpák térköze, ha a felkelő nap nem vetíti ki árnyait, melyek szinte az egyetlenek végig a kietlen láthatáron, talán észre se lehet venni.
Jó kilométernyire, párhuzamosan az érrel, a tartományi út fehérlett, melyen semmi más nem fordult meg, csak lovas kocsi, a gazdag don Antero Fordson traktorja, meg a medence aprófalvait a várossal összekötő távolsági autóbusz. Kopár dombtetők tar füzére zárta le innen a szemhatárt, talán ha fél tucat satnya mandulafa árválkodott rajtuk. A napsütésben színjátszón csillámlott a domboldalban a gipszkristály, mintha rejtjeles üzenetet küldözgetne a napsugár az odalent lakóknak.
A késő ősz minden növényi létezést megfojtott; a part menti rét meg a sásos épphogy adott némi életjelt ebben a haldokló tájban. Szelíd átmenetekkel folyt át egymásba a szürke, a lila és az okkersárga árnyalata. Csak a barlang fölött, a kihalt fennsíkon, a tölgyerdő borította hegy nyújtott biztos menedéket madárnak, vadnak.
Nini kezében a varjúval lefelé szaladt a vízmosáson, nyomában a kutyával. A lejtő alján széttárta a karját, mintha az út fölött szitálna. Még nem melegített a nap, a kémények bágyadtan eregették fehéres füstjüket, az égett szalma kesernyés illata iszamós tömjénként nehezedett a falura. A gyerek a kutyával együtt átkelt a rozoga deszkahídon, és kiért a szérűskertben. A pajta mellett magaslott Justito galambháza, s a fiúcska elhaladtában tapsolt kettőt, mire a galambok riadtan szétrebbentek; szárnyuk csattogása mint amikor vizes ruhát rázogatnak. A kutya buzgón, hasztalan csaholt, aztán hirtelen ott termett Nagycsutak juhászkutyája, a Mór, és az rögtön elterelte a madarakról a figyelmét. A galambraj széles félkörívet írt le a harangtorony mögött, utána visszarepült a galambházba.
Pruden a nadrágját gombolgatva jelent meg a ház hátsó ajtajában.
-- Tessék – nyújtotta neki a madarat Nini.
Pruden tartózkodó mosolyt küldött felé.
-- Szóval megvan? – kérdezte. A szárnya végénél, bizalmatlanul fogta meg a varjút, majd sietve hozzátette --: Gyere, kerülj beljebb.
A baromfiudvar kerítésfalának támasztva kerti szerszámok, aztán a rozsdaette eke, az otromba kordé, az istálló belső ajtaján a szénáspajtába nyíló macskaátjáró. Prudencio belépett az istállóba, mire a fekete öszvér sürgetően kapálni kezdett patájával. A férfi letette a madarat a földre, s miközben a jászolból szedegette a szalmamaradékot, hátra se nézett, úgy szólt oda Nininek:
-- Jó nagy a csőre. Nem véletlen, hogy a jégverésnél is rosszabbak ezek a nyavalyások. Az anyjuk teremtésit!
Miután kitisztogatta a jászlakat, fenntermett a szalmakazal tetején, és ledobott néhány ölnyi szalmát a villával. Aztán lecsúszott, fogta a rostát, és gyors mozdulatokkal kirostálta a pelyvát az árpából. Aztán szétosztotta a szalmát a két jászolban, majd letakarta az abrakos kosárral. A fiúcska figyelte, amint a férfi elmerülten végzi a munkáját, mikor aztán Pruden az árpát is elosztotta a jászolban, megszólalt:
-- Fejjel lefelé akaszd fel majd; különben csalinak nézik, és nem ijednek meg tőle.
Pruden viszolyogva rázta a kezét, aztán fölemelte a madarat, megint a szárnya végénél fogva, és bevitte a házba a konyhaajtón keresztül. A fiú a kutyával utána. Sabina a varjú láttán mérgesen kifakadt.
-- Hová viszed azt a dögöt? – kérdezte.
Pruden szelíd, türelmes hangján válaszolt.
-- Ne szólj bele – mondta.
És az asztalra tette a madarat. Aztán odament a sparhelthez, megkeverte a nagyfazékban lassú tűzön fővő krumplihéjat. Végül félrehúzta, majd a kotlát a lába közé fogva leült, ráöntötte a korpát a krumplihéjra, és lassan kavargatni kezdte.
A fiú az ajtó felé nyúlt, mint aki menni készül, Pruden erre fölállt, és rászólt:
-- Várj!
A nadrágzsebében kotorászva ment utána a vörös cementlapos folyosón, majd az utcára kiérve odanyújtott neki egy egypesetást. Nini merőn ránézett, koraérett komolysággal, mire Pruden zavarában a halvány, bátortalanul világoskék égre pillantva megkérdezte:
-- Nem lesz több eső, ugye, fiam? 
-- Kitisztult. Hidegre fordul az idő – válaszolta a gyerek.
A konyhába visszaérve Pruden tüzetesen szemügyre vette a varjút, aztán csöndben tovább kavargatta a tyúkok eleségét. Kisvártatva fölemelte a fejét, és megszólalt:
-- Én azt mondom, ez a Nini mindent tud. Mint az Isten.
Sabina nem válaszolt. Jókedvű pillanataiban azt szokta mondani, ha meglátja Ninit, amint a falubeli férfiakkal beszélget, neki Jézus jut eszébe róla, az egyházatyákkal; de borongós hangulatában csak hallgatott, és a hallgatás nála a szemrehányás egyik fajtáját jelentette.