Álmomban újból Guridiék kertjében járok. Ott vannak mind, a múltbeli barátaim, a hársfa árnyékában heverésznek a gyepen, ott vannak megint. Az álom áttetsző szövedékén keresztül olyan valóságosnak látok mindent, hogy már-már az idő múlásában is kételkedem: egyszeriben semmi sem választ el attól a kerttől, a jól ismert fáktól, a repkénnyel befuttatott kerítésfaltól, mely elhatárol bennünket a füstölgő gyárkéményekkel teli sivár külvilágtól.
A repkény a ház falára is felkapaszkodik, és a ciprusokkal övezett kiskerten át a földön kúszik tovább, egészen az úszómedencéig, mely fest, mintha négyszögbe foglalt, folyékony égdarab volna abban a csupa zöld, nehéz párával teli környezetben.
Háborítatlan a délután, egészen addig, amíg Valentín, Jonás és Hans bele nem ugrik a medencébe. Akár a késpenge, úgy hasítanak bele a vízbe, bőrükön megcsillan a fény egy pillanatra, mielőtt elmerülnének a vízben.
Ugrásuk úgy hat, mint valami fénykitörés, és egyetlen suhintással véget vet a nyári mozdulatlanságnak, és egyszeriben előttem is megelevenedik minden. Észreveszem, amint a szellőben könnyedén hajladoznak a fák, amint a kert végében felbukkannak a lányok biciklijükkel az udvart átszelő ösvényen.
Néhány pillanatra eltűnnek a lányok, de a kacagásuk a fákkal szegélyezett patakmedren túlról is idehallatszik, még a csobogó víz neszénél is frissebben cseng. Violeta, Edurne és Marta az, biciklijüket most a fűbe fektetik. Utána levetik a szoknyájukat, a blúzukat, és beleugranak a medencébe.
Majdnem csukva van a szemem, ahogy nézem őket, és egy pillanatra viháncoló pisztrángoknak látom valamennyiüket. Aztán elcsitulnak, mozdulataik teltebbek, hajlékonyabbak, kecsesebbek lesznek. Megint a rendíthetetlen nyugalom birodalmának látom a délutánt, és úgy döntök, nem ugrom bele a vízbe, inkább élvezem a meleget, mely úgy von körbe végtelen kedvességével, akár a szeretett lény.
Kisvártatva vízcseppeket érzek a hátamon. Megfordulok, s látom, hogy Violeta rázza a fejét. A melltartó alatt alig sejteni még vörös mellbimbóját, a kacagása azonban akár a tüzes simogatás.
Az élet legkedvesebb örömeivel való különös együttlétnek e pillanataiban meg sem fordul a fejemben, hogy ez az utolsó nyár, amelyet együtt tölthetünk idekint. Ezért valahányszor eszembe jut ez a délután, arra gondolok, hogy nem szabadna irigykednünk, mikor önfeledtnek látunk valakit, hiszen a boldogság sosem tart addig, ameddig kellene, és nem lesz hosszú az idő, amíg a júliusi napsütésben érezhetjük vibráló jelenlétét a levegőben.
Violeta odaült mellém.
-- Nem akarsz fürödni?
Azt felelem, nekem elég, ha őt látom vizesen, már attól is felfrissülök. Elmosolyodik, és megkérdezi, mire gondolok.
-- A nyárra, egyedül a nyárra. Nem szeretnél olyan helyen élni, ahol mindig nyár van? 
Kissé értetlenül néz rám, és fojtott hangon megjegyzi:
-- Úgy beszélsz, mint aki elmenni készül.
-- Hová?
-- Akárhová.
Violeta futólag arcon csókol. Diadalmámorban fürödve ülök tovább a helyemen, ő pedig elnyúlik mellettem a földön.
Mintha a levegő legparányibb anyagában is lustaság lakozna. Violeta közben már el is aludt talán? El. Nézem őt, és mintha nagyon messziről hallanám a barátaim hangját. Életemben először tapasztalom ezt a távolságérzést, és ijedtemben megszorítom Violeta karját, de nem sikerül felébresztenem. Ekkor csuromvizesen odajön Valentín, a bátyja, ráfekszik, s neki sikerül fölébresztenie.
Violeta megmozdul, lerázza magáról a fiút, és megjegyzi, hogy mennyire nehéz.
-- Én, nehéz? Akárki megmondhatja, én a macskánál is fürgébb vagyok, meg könnyebb is.
-- Akárki megmondhatja – dünnyögi Violeta. Valentín folytatja:
-- Én akár a föld színe felett járva is végigélhetném az életem. Tiszta szívemből mondom. Képes lennék rá, ha akarnám, elég gyors hozzá az eszem, de inkább nem szeretnék kitűnni a többiek közül. Így sokkal kényelmesebb.
-- Lenyűgöző a szerénységed – mondom.
-- Látod? – kiált föl. Aztán ránéz a húgára, és még színpadiasabb hangon súgja: -- Esküszöm, Violeta, ha nem a testvérem volnál, magával az ördöggel is lepaktáltam volna, csak csontig beléd hatolhassak.
-- Te bolond vagy!
-- Nem bolondabb, mint ez a tökfej, aki az álmodat őrizte, és gondolom, nálad sem vagyok bolondabb.
Odajönnek a többiek. Véget ér a jelenet, melyet Valentín az imént nagy kegyesen végigjátszott velünk, és most egy tenorista hangját utánozva énekelni kezd.
A nap még mindig tűz, egyre fullasztóbb a hőség. Miközben mi, többiek beszélgetünk, Violeta elindul csak úgy az erdő felé. Utánamegyek, a bátyja közben a többieket szórakoztatja valamivel, amit az újságban olvasott.

A háttérben a sziklás folyóparton, a göcsörtös fák között rozsdaette, vastag csővezeték látszik, nem tudni, honnan hová tart, annyira benőtte mindkét oldalról a páfrány. Magam mögött hagyom a csővezetéket és a pocsolyákkal teli rétet, és addig megyek a tölgyfák között, amíg meg nem pillantom Violetát: nekem háttal áll a folyóba torkolló pataknál, már közel a kishídhoz. Abból az időből ez a leghatározottabb képem Violetáról, ez kristályosodik ki bennem legjobban. A mogyoróbokrok közé rejtőzve látom, hogy levetkőzik, azt hiszi, teljesen egyedül van. Még azt is látom, hogy a patakparton pisil egyet, aztán elmerül a vízben, mely hűvösebb és egészségesebb, mint a medence vize. A hideg vízben megkeményedő mellbimbója, elkékülő szája széle, a szeme, eleven, és egyszerre búskomor szeme, s a borzongása láttán valóságosabbnak érzem őt, mint valaha.
Violeta kijön a vízből, fölhúzza bikinialsóját, és elnyúlik a fűben. Már éppen elszánnám magam, hogy fölfedem rejtekhelyemet, amikor megjelenik Valentín.
-- Te meg mit művelsz itt? – kérdezi, amint meglátja a húgát melltartó nélkül.
-- Lekophatnál! – veti oda neki Violeta foghegyről.
-- Ó, már értem, szóval neki mutogatod magad!
-- Kire gondolsz?
Violeta föltápászkodik, megfordul, és közben kezével eltakarja a mellét. Lángvörös arcom láttán kitör a nevetés a két testvérből.
-- Ki nem állhatom, amikor egyszerre röhögtök, olyanok vagytok, mint két hülye beképzelt majom – mondom nekik.
Hirtelen abbamarad a nevetés, és sértődött tekintettel néznek rám. Ha ösztönösen, védekezésképpen olyan szavakat használok, hogy sikerül megrendítem őket kiválóságuk tudatában, akkor pillantásukat nem is sebzőnek, inkább izgatónak érzem.

2.
Két órával később is a lustálkodás jegyében folyt a nap. A veranda nyitott teraszán ülve megint megfigyeltem őket, miután már felöltöztek, és indulásra készen álltak mind.
Láttam magam mellett Violetát, amint húsos ajkával azt mondja nekem, csókolj meg, láttam a lábát, szűk, fehér miniszoknyáját, az éjszakánál is sötétebb szemét. Láttam Edurnét: szinte albínó-fehér haját, áttetsző bőrét, és a mellettük ülő Martát is, aki hármójuk közül a legapróbb termetű, a legrafináltabb is, a szeme azonban gyönyörű szürke, pillantása ugyanolyan rebbenő, mint a mozdulatai.
Jobbján láttam Cándidót is, amint a három lánnyal beszélget, s tőlük kissé távolabb a kerti széken ülő Valentínt, Jonást és Hanst. Később pedig már a Zelai mozi előtt álltunk a sorban. Szorosan egymáshoz tömörültünk, úgy néztünk ki a neonfények alatt, mintha nem is az este hűvösétől, hanem inkább a világ idegenségétől oltalmaznánk egymást. Mikor aztán a film után kijöttünk a moziból, s a szél immár az éjszaka édesded, sűrű méhében rázta a feketéllő faágakat, söpörte a feketéllő tér porát, megéreztünk a levegőben azt a megnevezhetetlen lüktetést, ami a szerelem lüktetése is volt, meg nem is, és aminek láttán magunk is elcsodálkoztunk.
Még nem ütötte el az óra a tizenegyet, amikor a sarki újságosbódé tövében elköszöntünk egymástól a park előtt, és szétszéledtünk, mindnyájan más irányba, csak Valentín és Violeta tartott egyfelé.
Emlékeimben magam előtt látom, amint szem elől tévesztem őket, mindössze három hónappal azután, hogy együtt töltöttük a délutánt az úszómedencénél. Az Urola utca végénél járnak, az az egyetlen, amely lemegy egész a folyóig, de nem egymás mellett haladnak. Violeta megy elől, ráérős léptekkel, Valentín pedig, mint akinek még annyira sem sietős, a húgától leszakadva andalog.
A folyónál aztán bevárja Violeta, és elindulnak együtt az égerfa erdőn keresztül vezető, helyenként lépcsőkkel tarkított ösvényen.

Épp hogy maguk mögött hagyják az ösvényt, mikor Violeta újból megszaporázza lépteit.
-- Hová rohansz? – kérdezi a bátyja.
-- Mindjárt éjfél.
Violeta eltűnik az út végén, Valentín pedig rágyújt, és a fák mögé bújva igyekszik lehiggadni. Tele van a feje felvillanyozó képekkel, melyeket semmi sem képes kitörölni. Ez már így megy néhány napja, és néhány napja reszket szótlanul.
Valentín ledobja a cigarettát a kavicsos fölre, elfordítja a fejét, és akkor pillantja meg az árnyékot.
És az árnyék hús-vér emberré változik. Megint ott áll Diago, egy árva szót sem szól, csak odalép hozzá, nekiszorítja a bükkfa törzsének, és beleharap az ajkába. Aztán elvonszolja az erdőkerülő kunyhójáig, mely elhagyatottan áll, mióta gazdája eltűnt a járásból, és sietve elkezdi vetkőztetni.
Valentín hajlik a felbukkant árny kezének érintésére, hagyja, hogy a kéz formára gyúrja, miközben agyát ugyanaz a tűz hevíti, melyet a bőrén is érez. Néhány héttel ezelőtt szinte még azt sem tudta, mit jelent megérinteni egy testet, aztán egyszeriben maga is nyers szenvedély tárgyává lett. A vonaglásig hagyja, hogy uralkodjanak fölötte, és időnként a halálra gondol.

A folyó felől szél kerekedik. A holdvilág fényében a fák szabálytalan időközönként megrándulnak, mint ők ketten, odabent az erdőkerülő szénaillatú, lázszagú kunyhójában. Guridiék házából alig hallhatóan szűrődik ki a televízió és don Salvador hangja. Don Salvador talán Valentín felől érdeklődik, az ablakhoz lépve kinéz az kertbe, mely a legnagyobb az egész városban, de a legszebb és a legsötétebb is; don Salvador nem türelmetlen, arra gondol, a fia bizonyára elszív titokban egy cigarettát valahol.
Becsukja az ablakot, odalép Violetához, és egy darabig nézi a televíziót. Fél kilométernyire innen, az erdőkerülő kunyhójában véget ért a szertartás. Valentín megigazítja a nadrágját, és közben nem akar ránézni Diagóra, aki a haját simogatva súgja a fülébe:
-- Menj már, Valentín! Ne kísértsük az ördögöt!
Magam elé képzelem Valentínt, amint eltűnik a fák között, aztán később átmegy a kert két részét összekötő kishídon, és már közel jár a házukhoz. De mintha ott se lenne, kétségbe van esve. Neki hosszabb az éjszaka, mint a többieknek, neki lángokban áll az éjszaka.
És Diagót is elképzelem, amint maga mögött hagyja az erdőt, és feldúltan lélegzi be a vaspor szagú levegőt. Gondolatai tiszták, ugyanakkor zavarosak is, ésszel alig megfoghatóak szinte, ám elemiek is egyszerre. Olyanok, akár az egymást keresztező tűk, melyek olyasvalamibe döfnek, ami mindig is ott volt, agyának abban a szegletében, ahol nem létezik az idő, és minden tér a vágy birodalma.

Diago harminc éves volt, amikor berobbant az életünkbe, nem is látszott rajta, pedig azt beszélték róla, előtte jó tíz évet élt már Párizsban. Azt is beszélték, hogy mielőtt hozzánk került, már eltöltött egy évet Biarritzban, egy másikat San Sebastiánban, egy harmadikat pedig Zarauzban is, úgyhogy nyughatatlan természetű ember benyomását keltette, aki nem találja a helyét, vagy olyasmit keres, ami nem helyhez köthető.
Korán reggel többnyire séta közben lehetett látni az iskola almáskertjében, melynek közepén az angolos jellegű épület, a tanári szálló állt: neki is volt ott egy szobája. Általában szürke nadrágot és gránátvörös gyapjúmellényt viselt, hozzá pedig valamilyen sápadt színű nyakkendőt és fényes, fekete cipőt. Akik ebben az öltözékben látták, amint könyvvel a kezében az almafák között sétálgat, és egyszer sem botlik meg, az eszményi olvasó embert vélhették fölfedezni benne, és hajlottak rá, hogy túlmisztifikálják.
Nagyon szívélyes volt, azok szerint, akik közelebbi kapcsolatba kerültek vele, tiszta tekintete belső tisztaságot, nyugalmat sugárzott. Különben egy kis Franciaország-illat is áradt belőle, és nagyon jó megfigyelőnek látszott. Csillogó barna, haja, kék szeme volt, szép ívű ajkára végtelen kedvességre valló mosolyt tudott varázsolni.
Mellesleg azt is beszélték róla, hogy nagy madárbarát, a szobájában is tart néhány kanárit, példamutató odaadással gondozza őket, és bámulatosan meghitt viszonyban van velük. Dicsérték, hogy milyen kiváló olvasó: még Proustot is olvasott, aki számunkra akkor teljesen ismeretlen író volt, s akihez csak az igazán francia módi szerint élők juthattak hozzá.
Vele azonnal kezdetét vette a tánc, az igazi tánc, mármint amelyikből csak úgy süt a vágy meg az élet. Valószínűleg máskor, más helyen is nyomban megkezdődött, ahol ő megfordult.
Diago szünetben mindig odament a leghelyesebb, a legtörékenyebb fiúkhoz; az idősebb testvér oltalmazó pillantásával vizsgálgatta az öltözéküket, leolvasta az arcukról életük drámáját, ha volt, márpedig gyakran volt ilyen, aztán cselekvéshez látott. Ugyanúgy tudott bánni egy munkásemberrel, mint egy orvossal, jóllehet, némiképp előnyt élveztek nála az olyan fiúk, akiknek mosolya mögött pénzt lehetett sejteni. Általában amúgy is ők voltak a leghelyesebbek, a legjobban öltözöttek.
Az üresjáratok idején közeledett, amikkel mindig tele a nap; olyan pillanatban, amikor az idő mintha teljesen idegen lenne az életünktől, az életünk meg az időtől, amikor nem gondolunk semmire, és szinte senkik sem vagyunk, amikor megakad az elménk, megakad az életünk folyása. A tehetetlenség idejében, az órák utcasarkai, az élet utcasarkai felől közeledett az emberhez, s kezdte el dicsérni szelíd, meggyőző hangon.

3.
Valentín nem az első volt, aki a hatása alá került, de szemmel láthatóan ő szenvedte meg a legjobban. Most már hajlamos vagyok azt hinni, hogy minden éjjel találkozott Diagóval. Hol a folyónál, a szurdoknál, hol az erdőkerülő kunyhójában, hol meg az almáskertben, a tanári szállónál...
Furcsállottam, hogy Diagónak ilyen rövid idő alatt ennyi mindent sikerült elérnie nála. Egy évvel korábban Valentín még kisfiú volt, de lépten-nyomon tanújelét akarta adni a férfiasságnak, és nagyon szeretett dacolni a veszéllyel. Talán ebben rejlett a dolog nyitja.
Gyakran eszembe jut az az ólomsúlyú délután a gyermekkorunkból, mikor a szurdoknál álltunk hárman a folyó fölött; Violeta, Valentín meg én. Kiáltozni kezdtünk, és kiáltásunk visszhangja úgy nyargalt végig odalent a völgyben, akár a kísértet, mely levetette magát a mélységbe, az egyre mélyülő, egész Loyoláig elnyúló a szakadékba, ahonnan idelátszik a kápolna, és ahol számunkra akkor a világ végződött.
Mikor eluntunk a kiáltozást, bevettük magunkat a bükkösbe, és leereszkedtünk a folyóhoz. Alighogy leértünk, az erdőkerülőt pillantottuk meg, amint a csalánosban megbújva maszturbált.
Amilyen gyorsan csak tudtunk, úgy szaladtunk felfelé, keresztül a bükkösön, és a szurdok pereméhez érve én azt hittem, most menten elájulok. Violeta szintén, Valentín azonban nem, ő úgy kacagott, mint aki azt kívánja, megint tőle visszhangozzon az egész völgy.
-- Ó, szóval nem tudtátok, hogy a férfi is olyan, mint San Sebastiánban az igeldo-hegyi vidámparkban a majom? Állandóan maszturbál – világosított fel bennünket mindentudó ábrázattal, és nekiállt szájharmonikázni.
Valentín már akkor is a legvakmerőbb, a legtöbb humorérzékkel megáldott fiú volt közöttünk, őt viselték meg legkevésbé az alantas kitörések és az időszakosan megnyilvánuló ocsmányságok. Ezt a fajta ocsmányságot csak jóval később értettem meg, mikor azon kezdtem el tűnődni, hogy minden ocsmány cselekedet végrehajtásához kell legalább egy megbotránkoztató elem, talán mert minden ocsmányság együtt jár valamilyen kegyetlen természetű fölfedezéssel, mely ugyan nem bénítja meg a lelket, de hagyja, hogy a tétova kétségbeesés univerzumában egy helyben lebegjen.

November végén, mikor Diago már majdnem három hónapja tanította nekünk Franciaország történelmét és kultúráját, Valentín apránként egyre döbbenetesebb titkokat tárt fel előttem, melyektől aztán bennem is világosabb kép rajzolódott ki a dolgokról, és szinte a gyermekkori kapcsolatunkhoz mérhető bizalmas viszony alakult ki köztünk.
Megjegyzem, akkoriban minden barátom, sőt, némelyik ellenségem is afféle gyóntató papjának tekintett. Nem egyszer eltűnődtem, vajon mi lehet az oka, és már-már hajlamos voltam azt hinni, azért bíznak meg énbennem, mert rajtam ránézésre látszik, hogy nem igénylem a beszédet, mint a többiek, én másféle viszonyban állok a szavakkal. Talán nem is tévedtek: a kamaszkorunkat végigkísérő, a részegítő mámorig vívott szócsatáink során jóval visszafogottabb voltam, mint a többi fiú az osztályból; valószínűleg a bizonyosság miatt, amit az édesanyám táplált bennem, hogy végtelenül hatásos eszköz az ember kezében, ha megtartja magának a véleményét, mert sosem tudhatjuk, hogy a jelenbeli tapintatlan viselkedésünk milyen hátránnyal jár majd a jövőben.
A legmegrázóbb vallomást Valentíntól hallottam, aznap délután, amikor a raktárban jártunk, ahol rendszeresen gyakorolt a Los Meteoros nevű együttes, melynek Valentín unokatestvére is tagja volt. Kissé részegen keveredtünk ki onnan, s az Itzalón Színház előtti téren, a csupasz koronájú vadgesztenyefák alatt leültünk a padra, az artézi kút kővályúja mellé, amelyben nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna vizet.
Valentín elmesélte, hogy kétségbe van esve, nem tudja, mitévő legyen, és azt találta mondani, úgy érzi, mintha valami különös lakó készülne beköltözni a testébe.
-- Miféle lakó? – kérdeztem.
-- Nem, nem is lakó. Gondolom, én magam lehetek, csak nem ismerek magamra. Te rám ismersz?
-- Nem olyan könnyen, mint azelőtt.
Valentín elhallgatott, nem merte folytatni, aztán egyszer csak kibökte, hogy az az érzése, szerelmes lett Diagóba. Szégyenkezve, behunyt szemmel mesélte.
-- Apám megöl, ha kiderül – tette hozzá.
Mögöttünk állt az épület, ahová kisiskolás korunkban jártunk, mely leginkább egy gyarmati internátusra hasonlított. Kilenc évvel azelőtt még oda jártunk, ott tanultunk meg írni-olvasni. Visszagondolva kegyetlen időszaknak tűnt, bár az a kegyetlenségnek egy másik válfaja volt, amely talán kevésbé hagy nyomot az emberen, hiszen annál sokkal elvontabb: abban az időben egész egyszerűen a világ volt kegyetlen.
Mostanra azonban a kegyetlenség is, miként a többi, hasonszőrű erő, kezdett kézzelfoghatóvá válni, kezdett arcot ölteni.
-- Neked fogalmad sincs, mit művelsz.
-- Nincs. Tényleg nincs.
Aztán hirtelen rázni kezdte a fejét, mint aki önkívületbe esett, és kibukott belőle minden, amit a tanév kezdete óta Diagóval műveltek.
Kevés történet idézett elő bennem annyi változást, mint amit Valentín mesélt a kiapadt artézi kút mellett. Attól fogva a vágy már nem csupán az önkielégítést kísérő rítust jelentette, hanem elidegenüléssé, érintéssé, érintkezéssé és behatolássá változott.
És szédülés is lehetett.
Az embert önmaga láttán, a másik láttán, minden előtt elfogó szédülés. Én nem irigyeltem Valentíntól, hogy ilyen dimenziókba sikerült belépnie, de annyira zavarba ejtett a kitárulkozásával, hogy azt sem tudtam, mit mondjak neki, úgyhogy inkább csak hallgattam, s közben éreztem, amint elmémben szép lassan kirajzolódik a kép a tanárunkról; sokkal nyugtalanítóbb, mint amit addig őriztem róla, javarészt azért, mert teljes bizonyossággal kezdtem érteni, miféle titkos sóvárgás vezérli Diago lépéseit.
Egy darabig hallgattunk, aztán megkérdeztem:
-- És mikor kezdődött ez az egész köztetek?
-- Nagyjából egy hónapja. Diago boncolgatni kezdte az élethez való viszonyomat. Azt mondta, közönyös vagyok.
-- Miben?
-- Mindenben. Azt mondta, betörtem a gyávaság ablaküvegét... És amikor először hozzám ért, és én megijedtem, mérhetetlen döbbenettel nézett rám, és azt mondta: „Meglep, hogy egy jó barát a válladra teszi a kezét? Honnan jössz, mit műveltek eddig az életeddel? Megijedsz a másik ember érintésétől? Megijedsz a kezétől? Aki képtelen vidáman, bizalmasan, nagy szívvel, testvér módjára megérinteni a másikat, az nem is él igazán.” Megijesztett azzal, amit mondott, azt hitette velem, hogy én vagyok itt a csábító. Másnap mutatott egy reneszánsz albumot, abban volt egy kép, egy hozzám hasonló fiút ábrázolt. Nézegettük a képet, ő meg közben a fejemet simogatta. Kényelmetlennek éreztem, de visszafogtam magam, félelmemben nem mertem elhúzódni tőle, nehogy nevetségesnek, ostobának tűnjek a szemében. Részint kétségbeesésemben, részint kíváncsiságból, részint meg félelemből hagytam, hogy napról napra újabb és újabb lépést tegyen, mígnem aztán úgy éreztem, végérvényesen kelepcébe kerültem, és esküszöm neked, olyan volt, akár egy megvilágosodás: más irányba terelte a pillantásomat, amitől aztán meztelenebbnek éreztem magam, mint Ádám a bűnbeesés után... Diago behálózott a szavaival, kikényszerítette belőlem, hogy szükségét érezzem a beszédének. Mással nem tudom magyarázni. Aznap éjjel, amikor először levetkőztetett, azt mondta, a reneszánsz a bizalom korszaka volt, és semmi köze az ártatlanságoz, mert csakis a gyönyörről szól, és szinte vétek az élettel szemben, ha nem igyekszünk újból visszatalálni ehhez a bizalomhoz. Már az ingemet vetette le rólam, amikor a fülembe súgta: „Valentín, engedd, hogy vezesselek, meglátod, nem viszlek tévútra. Minden test ismeri ezt az utat, amelyet mi ketten most mindjárt bejárunk, ha pedig nem ismerik, annak csupán a tudatlanság lehet az oka.”

Éjjeli tizenkettőkor a gesztenyefák ágait cibáló szél végigsöpört a kis téren, magával sodorta egy elhagyott újság lapjait. Néztem, ahogy a színház épületén túl szétszélednek, és eltűnnek az utca végén, mint a kísértetek. Aztán Valentínra pillantottam. Sírt.
Jól szemügyre vettem finom szövésű vászon nadrágját, tükörfényes cipőjét, gyapjú pulóverét, de mindennek ellenére szánalmat éreztem iránta. Régebben nehezteltem rá, amiért a helyzetünkből adódóan mi ketten menthetetlenül két külön világhoz tartozunk, az öltözékünk is egész más, még az is elfordulhat, hogy összefogtam ellene másokkal, amiért olyan megnyerő az emberekkel, amiért olyan simulékony, rokonszenvet ébresztő, és amiért olyan jól élnek. Aztán most egyszeriben más lett minden. A kétségbeesés emberivé tette, az én szememben legalábbis, és túl azon, hogy ő maga emberi lett, még az arckifejezése is tragikus színezetet öltött, de olyan bájos módon, hogy már-már vonzónak láttam tőle. Ám ez a kedves vonás, melyet mintha a váratlan, sodró erejű gyönyörök világa táplált volna, időnként színpadias ajkbiggyesztéssé változott, mint ahogy most is, beszélgetésünknek ezen a pontján. Azzal a grimasszal, azzal a pillantással akarta tudtomra adni, hogy maga sem érti, hogyan juthatott el idáig. Csak azt tudja, hogy eljutott. -- És most két dimenzióban élek, az egyikben kívánom őt, a másikban legszívesebben megölném, akárhogyan is, de megölném: lelőném, késsel leszúrnám, agyonverném egy vasrúddal…
Ezt mondta, mielőtt fölálltunk a padról, és elindultunk fölfelé azon az utcán, amelynek végében szem elől tévesztettem az újság lapjait.