Benito Pérez Galdós :: Tristana (regény) „Amióta megszülettem, azóta szeretlek…” -- Ez állt az első levélben… nem, nem, a másodikban, melyet megelőzött egy rövidke találkozás az utcán, egy lámpaoszlop alatt, Saturna palástoltan szigorú felügyelete alatt, melynek során a szerelmesek előzetes megállapodás nélkül letegezték egymást, mintha nem létezne, nem is létezhetne más módja a társalgásnak. Tristana meglepődött, mennyire becsapta a szeme, ahogy első látásra ítélte meg az ismeretlen férfit. Mikor fölfigyelt rá, akkor ott, a siketnémákkal, harmincegynéhány évesnek vagy még annál is idősebbnek nézte. Micsoda szamárság! Hiszen még gyerek!... Huszonötnél nem is lehet idősebb, csak kissé tűnődő, mélabús tekintetű, ami inkább az idősebb, semmint a fiatal kor sajátja. És nem kétséges, szeme akár a parázs, nap barnította bőre, lágy muzsikára emlékeztető hangja, melyhez foghatót Tristana azelőtt sohase hallott, tovább gyönyörködtette elméje legmélyét, miután szólt hozzá. „Szerettelek, téged kerestelek, már mielőtt megszülettem – állt a harmadik levelében, melyet szédítő spiritualizmus hatott át. – Ne alkoss rossz véleményt rólam, ha kendőzetlenül mutatkozom meg előtted, mert a hamis csuklya, amit a világ parancsol ránk, hogy takarja el érzelmeinket, szétfeslett a kezemben, mikor a fejemre akartam húzni. Szeress olyannak, amilyen vagyok; és ha megtudnám, hogy őszinteségemet fesztelenségnek vagy szemérmetlenségnek vélted, akkor én habozás nélkül végeznék magammal.” Erre a férfi azt válaszolta neki: „Az a nap volt hosszú száműzetésem utolsó napja, amikor rád találtam.” Mire Tristana: „Ha egyszer fölfedezel bennem valamit, ami nem kedvedre való, tedd meg nekem a szívességet, hogy nem tartod titokban. Te jó vagy, és ha bármilyen oknál fogva már nem szeretnél vagy nem becsülnél, akkor becsapnál engem, ha úgy tennél, mintha ugyanazt jelenteném számodra, ami előtte voltam, ugye? Ölj meg előbb, ezerszer inkább, mint hogy ne szeress már.” És miután ezeket leírta, nem dőlt össze a világ. Épp ellenkezőleg, minden ugyanúgy maradt, égen-földön egyaránt. De hát ki volt az a férfi, kicsoda? Horacio Díaz, spanyol édesapa és osztrák édesanya gyermeke, abban az országban született, amelyet Italia irredenta néven ismerünk; a tengeren született, miközben szülei éppen Fiuméból Algériába tartottak; öt esztendős koráig Oranban nevelkedett, az Egyesült Államokbeli Savannah-ban kilenc-, Sanghajban pedig tizenkét esztendős koráig élt; bölcsője a hullámzó tenger volt, vitte egyik világból a másikba, konzul édesapja vándorló és folyton hontalan létének ártatlan áldozataként. A sok jövés-menés, a fárasztó vándorlás szerte e földtekén, a mostoha időjárás végzett az édesanyjával, akit tizenkettő, apját pedig tizenhárom éves korában veszítette el, majd utána apai nagyapja gyámsága alá került, akivel tizenöt esztendeig élt Alicantéban, és kemény zsarnoksága alatt többet szenvedett, mint a boldogtalan gályarabok, akik a régmúlt időkben a súlyos hajók evezőlapátját húzták. További adalékképpen halljuk hát, még mi mindent hadart el sebtében Saturna, inkább sustorogva, semmit hangosan kimondva: – Kisasszony… még ilyet! Odamegyek, hisz ebben állapodtunk meg, ötös számú ház ott lejjebb abban az utcában… nagy rössel nekiindulok az átkozott lépcsőnek. Azt mondta, az utolsó, legutolsó, én meg megyek, amíg lépcsőt látok magam előtt, és csak megyek fölfelé. Milyen vicces! Új ház; belül egy udvar, hónapos szobák, emelet, még egy emelet, aztán végre… Olyan, akár a galambdúc, villámhárítók erdeje, onnan ellátni egész az égig. Azt hittem, sose érek föl. A tüdőmet majd kiköptem, mire fölértem. Képzeljen el egy nagy-nagy szobát, akkora ablaka van, hogy csak úgy dől be rajta a fény, a színes falakon képek, keretbe feszített vásznak, fej nélküli testek, lefejezett testek, női alakok, mellestül, mindenestül, szőrös férfiak, karok embertest nélkül, arcok fül nélkül, minden hajszálra ugyanolyan színben, mint az igazi. Gondolja el, annyi meztelenség láttán hogy szégyelltem magamat… Díványok, székek, mind nagyon réginek tűnik, gipszfigurák, pupilla nélküli szemekkel, csupasz kezek, lábak, szintén gipszből… Egy hatalmas festőállvány, egy másik kisebb, a székeken vagy a falra szegelve félbe vágott, egész vagy szétdarabolt, szóval nem kész festmények, némelyiken az ég ugyanolyan eleven kék, mint ma is az igazi ég, aztán fának egy részlete, egy kőkorlát… virágcserepek; egy másikon narancs meg pár őszibarack… de nagyon szépek… Na, szóval, nem akarom tovább mesélni, gyönyörű vásznak, meg egy páncélöltözet, amilyet régen a harcosok viseltek. Milyen vicces! És ott volt ő, a kész levéllel. Kíváncsi természet vagyok, úgyhogy meg is kérdeztem, ott is lakik-e abban a szellős hajlékban, mire azt felelte, hogy nem, meg hogy igen, merthogy… A nagynénjénél alszik, a Monteleón utcánál; de egész nap itt van, a Víztoronynál ebédel valamelyik büfében. – Festő! Tudtam! – mondta Tristana, és boldogságában alig kapott levegőt. – A műtermében voltál, te buta. Jaj, de szép lehet! Nemcsak hogy valóságos ádáz hévvel leveleztek naponta, hanem még találkoztak is minden délután. Tristana Saturnával ment el hazulról, a férfi a Cuatro Caminos-tól valamivel innen várta őket. A cseléd magukra hagyta őket, elég közömbösen és diszkréten kivárta az időt, amit együtt töltöttek, miközben a Nyugati-csatorna zöldellő partján vagy a Lozoya-csatorna mentén Amaniel kopár dombjain kószáltak. A férfi köpenyt viselt, a lány kendőt, rövid kabátot, egymásba karoltak, fittyet hányva a világra, annak minden búbajára, hívságára, egymásnak éltek, mind a ketten önmaguk másáért, lépésről lépésre álmodozva, vagy eksztatikus szoborcsoportként üldögélve. A jelenről sokat beszéltek: életük alakulását, hogyan, hogy nem, bele-bele szőtték az édes, bizalmas, idealista, csupa szerelem és enyelgés társalgásukba, itt-ott egy-egy érzékeny panasszal vagy kéréssel, leplezendő a telhetetlen önzést, mely ígéretet remél, hogy egyre jobban és jobban szeretsz, és ígér is, hihetetlenül nagyobb szerelmet, mert nem ismeri az emberi dolgok határát. Életrajza tekintetében Horacio beszédesebb volt, mint Don Lope leánykája. Tristana szeretett volna mindenben kitűnni az őszinteségével, ám bizonyos sötét pontokon félelem mardosta. A férfi viszont égett a vágytól, hogy elmesélhesse az életét, a legszerencsétlenebb és szánalmasabb fiatalságot, amit csak el lehet képzelni, ámde éppen azért, hogy most már boldog, élvezettel merítette föl a mélyből azt a rengeteg bánatot és kínszenvedést. Miután szüleit elvesztette, apai nagyapja vette magához, az ő zsarnoki hatalma alatt nyögte kamasz évei és a férfikor közötti idejét. Fiatalság! Szinte nem is tudta, hogy az mit jelent. Ártatlan örömök, csintalankodás, az a bohém nyughatatlanság, ahogy a fiúgyermek próbálgatja a férfitetteket, mindez semmit nem mondott neki. Nincs az a fenevad, amelyik nagyapjához fogható volna, sem olyan rémséges börtön, mint a nagyapja redves, koszlott drogériája, melyben vagy tizenöt esztendőn át tartotta bezárva, mert a tudatlan ember csökönyösségével ellenezte a festészet iránt veleszületett hajlamát, és mintegy az ötleteit eltorlaszolandó a gyűlöletes számtani műveletek béklyójába zárta, a képzeletébe száműzte, ezernyi számfejtési, számlázási és ördög tudja, még mi mindenféle visszataszító munkát rá nem bízott. Olyan természet volt, amilyenek az ókorban vagy az újkori török birodalomban a türannoszok lehettek, mindig is a család réme volt, és az is maradt örökre. Halálra gyötörte a feleségét, a fiúgyerekei kivándoroltak, mert azok sem szenvedhették. Két lánya hagyta magát megszöktetni, a többiek idejekorán férjhez mentek, hogy mielőbb hátat fordíthassanak a szülői háznak. Hát, így esett, hogy az a tigris fogva tartotta szegény Horaciót, tizenhárom esztendős korában óvintézkedés gyanánt a lábánál fogva az íróasztal lábához kötözte, hogy ne tudjon kimenni az üzletből, így kényszerítette rá az utálatos munkára, amit rábízott. És ha rajtakapta, hogy ákombákomokat firkált a töltőtollal, akkor vég nélkül jöttek a nyaklevesek. Mindenáron szeretetet akart ébreszteni kis unokájában a kereskedelem iránt, mert nézete szerint a festészet, a művészet meg az ecset nem egyéb, mint az éhhalálnak egy meglehetősen ostoba válfaja. Horacio társa ezekben a munkákban és kínszenvedésekben a ház egyik szolgálója volt; az öregember feje akár a biliárdgolyó, alkata sovány, bőre okkersárga; nem mert ellenszegülni gazdájának, mint a hű eb, úgy viselkedett vele, de szeretettel vette oltalmába a fiút, takargatta a hibáit, mindenféle ürügyet keresett, hogy magával vihesse, ha valamit szállítania kellett valahová, vagy el kellett intéznie valamilyen ügyet, hogy legalább addig is mozoghasson egy kicsit, és valamelyest felüdüljön a lelke. A jámbor természetű fiú nemigen volt fölvértezve a zsarnokoskodás ellen. Belenyugodott, hogy leírhatatlanul szenvedni kénytelen, inkább, semmint hogy önkényurára szegezze a fegyvert, merthogy az a sátánfajzat a legjelentéktelenebb dolgok miatt is tüzet nyitott rá. Az áldozat megadta magát, és már nem kötözték lábát az asztal lábához, némiképp szabadon mozoghatott abban a bűzös, sötét koszfészekben, ahol délután négy órakor már meg kellett gyújtani a gázlámpát. Lassankint hozzáidomult ehhez a fertelemhez, lemondott róla, hogy gyerek legyen, tizenöt évesen már koravén lett, és ellensúlyozandó mindazt, amit elszenvedett, önkéntelenül is utánozta az öreg Hermógenes gépies mozdulatait, aki mivel saját, önálló akarattal sem rendelkezett, ugyanígy kortalan is lehetett. Nem volt már fiatal, de öreg se még. Abban a rémséges életben Horacio testileg-lelkileg összeaszalódott, mint a napra kiteregetett mazsolaszőlő, ámde a belső tűz, a művészet iránt iránti szenvedély megmaradt benne, és amikor vasárnaponként a nagyapja megengedte, hogy ember módjára élhessen, kapott néhány szabad órát, meg egy reált, amit kedvére elkölthetett, akkor vajon mit csinált? Kerített papírt, ceruzát, és lerajzolt mindent, amit látott. Legnagyobb kínszenvedésére az üzlet tele volt festékes tubussal, ecsettel, palettával, mindennel, ami csak kell a művészethez, melyet annyira imádott, de nem volt szabad használnia. Várt, mindig csak jobb időkre várt, nézte, ahogy peregnek egymás után az unalmas napok, mindig ugyanúgy, ahogy a homokórán peregnek az egyforma homokszemek. Hitt a sors rendelésében, ennek köszönhetően viselte el azt nyomorúságos, alantas létet. A kegyetlen nagyapa zsugori is volt, Cabra licenciátus iskolájából való, és éppen csak annyit adott enni unokájának meg Hermógenesnek, amennyi az életben maradáshoz okvetlen szükséges, és azt is mindennemű konyhai rafinéria nélkül, mert nézete szerint az csupán arra való, hogy a gyomrot beszennyezzék vele. Nem engedte, hogy unokája más gyerekekkel vegyüljön, mert szerinte a társaság, még ha nem teljesen rossz is, de egyébre nem is jó manapság, mint hogy az embert romlásba vigye; a fiúk ugyanolyan bűnös szenvedélyeknek hódolnak, mint az apák. Nők!... Az életnek ezen a terén járt el legnagyobb szigorral a zsarnok, ha ne adj’isten valaminő szerelmi ellágyuláson kapja unokáját, ha mégoly ártatlan is a dolog, akkor is eltöri a derekát, az egyszer szent. Egyszóval nem engedte, hogy a fiúnak saját akarata legyen, a mások akarata ugyanis éppen úgy zavarta, mintha saját testi fájdalma lenne, az ellenszegülésnek a legapróbb jele láttán is úgy szenvedett, mintha fogfájás gyötörné. Azt akarta, hogy Horacio boltos legyen, hogy szeresse meg a portékát, a lelkiismeretes könyvelést, a kereskedői tisztességet, az üzletvezetést; férfit akart belőle nevelni, és vagyont a kezébe adni; úgy gondolta, ő majd megfelelő menyasszonyt is talál neki, vagyis aki jó anyja lesz születendő gyermekeinek; szerény és tisztességes hajlékot biztosít neki, öregkoráig gondját viseli, neki is, meg az utódaiknak is. Ahhoz, hogy Don Felipe Díaz mindezt keresztülvigye, merthogy szerinte ez olyan nemes feladat, mint a lélek megmentésére irányuló örökös cél, elsősorban arra volt szükség, hogy Horacio hagyjon fel a gyerekes ostobasággal, hogy táblára vagy vászonra mázolt festékkel tárgyakat ábrázoljon. Micsoda dőreség! A természetet utánozni, mikor ott van minden a természetben a szemünk előtt! Kinek jut eszébe ekkora sületlenség? Voltaképpen micsoda is a kép? Egy hazugság, akárcsak a komédiák, egy néma színjáték, és akármilyen szépen legyen is megfestve az ég, akkor sem lehet összehasonlítani az igazi égbolttal. A művészek szerinte szemfényvesztők, bolondok, meghamisítják a dolgokat, és egyetlen hasznuk, hogy költik a pénzt az üzletekben, ahol foglalatosságukhoz a hozzávalókat vásárolják. Ezenfelül az isteni képesség alantas bitorlói, és Istent káromolják, mikor utánozni iparkodván képzeletszüleményeikkel próbálják megjeleníteni a dolgokat, merthogy ilyesmit csak Isten művelhet, aki teremteni képes, és ezért bűnükért a művészeknek a pokol legmelegebb bugyrában a helyük. Don Felipe ugyanígy megvetette a komédiásokat és a költőket is; büszke volt, hogy soha életében egyetlen verssort se olvasott, egyetlen színházi előadást se látott; azzal is kérkedett, hogy sosem utazott, se vonaton, se delizsánszon, se szekéren, meg hogy az üzletét se hagyta el soha, csak amikor misére ment, meg ha valami sürgős elintéznivaló dolga akadt. Minden vágya az volt tehát, hogy unokájából ilyen formán faragjon embert, és ahogy a fiúcska lassan felnőtt férfivá érett, úgy nőtt az öregben a vágy, hogy rátestálja szokásait, megrögzött mániáit. Mert hát ki kell mondani, kár volna tagadni, hogy megszerette a fiút, olyan különös szeretettel, amilyen nála a szeretet, meg az egész lénye is. Eközben Horacio akarata fokozatosan meggyengült, kivéve a festészet iránt érzett olthatatlan elhivatottságát. Végül aztán a nagyapja tudta nélkül a ház felső szintjének egy rejtett zugában, melyet Don Felipe engedélyével használatba vett, elkezdett festeni; az ádáz öregember sejtette is, erre voltak bizonyos jelek, ámde szemet hunyt fölötte. Élete első gyengesége volt, és tán előhírnöke a rákövetkezendő súlyosabbaknak. Talán egy világ omlott össze benne, és valóban így is történhetett: Don Felipe egy reggel, mikor éppen a kálium-klorát meg a cink-szulfát angol számláit nézte át, fejét az íróasztalra billentette, és egyetlen jajszó nélkül kilehelte a lelkét. Előző nap töltötte be a kilencvenedik életévét. Quevedo Imposztorok tűköre, bitangok példaképe, a don Pablosnak nevezett Selyma históriája c. regényének (1626) egyik híresen fukar főhőse.   Pávai Patak Márta fordítása