Luisa Gómez Gascón :: El Dzsebel (regény) Részlet: Mint a vaksötét éjszaka (…)Barcelonában zavaros idők jártak. Radikálisok, szocialisták és anarchisták egyesültek, és általános sztrájkot hirdettek. Az utcákon sztrájkolók és munkások tüntettek a dráguló árak, az éhínség ellen, a Marokkó ellen vívott háború ellen, és mindenféle jelszavakat skandáltak. Az erkélyről megpillantottam Ericet, a kikötőben emelt barikádról hajigálta az utcakövet a katonákra. Egyre fokozódott az erőszak, a sztrájkokat és a tüntetéseket a templom- és kolostorégetés követte. A katonaságot mind gyakrabban bevetették a felkelők ellen, egymást érték a letartóztatások. Gyilkosságok, árulások történtek, vezetők és irányítók tűntek el közülük. Az üzletek, a színházak és bárok ideiglenesen zárva tartottak, én napokon keresztül ki sem tettem a lábamat a házból, vártam, hogy hírt kapjak Ericről. Egyik éjjel egy férfi társaságában jelent meg a lépcsőházunkban. Szakadt ruházatban, kabátjuk alatt anarchista propagandával és a szakszervezet újságjaival. Beengedtem őket, adtam rájuk tisztességes öltönyt, és kénytelen voltam az ágyamban, a matrac alatt elrejteni a politikai irataikat és röpcéduláikat. Nyomukban volt a katonaság, le akarták tartóztatni őket, hogy gyilkosság és hazaárulás vádjával bíróság elé állíthassák őket. A büntetésük golyó általi halál lett volna. A felkelés legfőbb kitervelője Eric barátja, az ismert filozófiatanár volt. Hála Istennek, ő másnap reggel elment, amikor úgy látszott, odakinn tiszta a levegő; Ericet pedig sikerült rávennem, hogy nálam rejtőzzön el, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Akkoriban élveztem legjobban a jelenlétét. Szabadságra küldtem a cselédemet azzal az ürüggyel, hogy megtámadhatják az utcán ezekben a zavaros időkben, és Erickel egy teljes hetet együtt tölthettünk éjjel-nappal, nem kellett elszakadnunk egymástól. Egyik reggel, amikor újságért mentem, Marcelo jött velem szemben, épp a házunk felé tartott. – Ha Mohamed nem megy… – jegyezte meg mosolyogva. Aztán próbált átölelni, de én ügyesen kisiklottam előle. Marcelo jó barátságban volt a civil kormányzóval, és rám tört a páni félelem. Abban a helyzetben mit sem értek a tanításai, képtelen voltam palástolni aggodalmamat. – Marcelo, ne haragudj, hogy nem hívtalak. Nem éreztem jól magam ezekben a napokban – hadartam el egy szuszra.  – Senki nem érezte magát most valami fényesen Barcelonában, kedvesem. Aztán gyengéden megfogta a fenekemet. Ösztönösen az ablakunk felé siklott a tekintetem, és a függöny mögött észrevettem Eric alakját. Elképzeltem, amint hevesen ver a szíve a féltékenységtől. – Jó híreim vannak számodra… – Marcelo, jobb lesz, ha majd este találkozunk – szakítottam félbe. – Az Arnauban várlak, ha nincs ellenedre. Sietve elindultam a házunk felé. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót, elejtettem a kenyeret is, meg az újságot is. Eric rám vetette magát, elkapta a csuklómat, nekinyomott az ajtónak. Szürke szeme hidegebb volt, mint az acélpenge. A félelem és féltékenység kétséget ébresztett benne irántam, meggyanúsított, hogy elárultam. – Ne próbálj meg velem is játszani, mint a többi férfival! – fenyegetett gyűlölettel teli hangon. – Eric, szeretlek. Én soha… Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Eric elbújt az alkóvban, én pedig ajtót nyitottam. Marcelo belépett az előszobába, és fürkésző szemekkel mért végig. – Ezt elfelejtettem odaadni, kedvesem. Majd este beszélünk. Egy újságkivágást nyomott a kezembe. Eric volt lefényképezve rajta a filozófiatanárral és még három másik, szökésben lévő szakszervezetissel. Ahogy megláttam, lerogytam a díványra. Marcelo a szeme sarkából a hálófülkém ajtaja felé pislantott, miközben arcon csókolt. Aztán óvatosan becsukta a lakásom ajtaját, és elment. A zavargások kezdete óta aznap éjjel volt az első fellépésem a héten. Marcelo az első szám után megjelent az öltözőmben. Való igaz, jó híreket hozott: szervezett nekem egy turnét párizsi kávéházakban, és ígéretet kapott, hogy az Olympiában is felléphetek. Máskor én lettem volna a világ legboldogabb asszonya, de akkor még csak el se mosolyodtam. Marcelo töltött magának egy pohár abszintot, és egy hajtásra kiitta. Aztán megcirógatta a ruhám kivágását díszítő tollat, és mutatóujjával benyúlt a mellem közötti résbe. – Körözik, hazaárulás és gyilkosság vádjával fogják kivégezni. Eric Lecler. Mintegy mellesleg jegyezte meg. Sírva fakadtam. Könnyeimtől elmosódott a festék, amivel kihúztam a szememet, fekete barázdát húzott az arcomra. Marcelo a zsebkendőjével törölte le a smink maradványait. – Ha megtalálják nálad, a te karrierednek is, meg az ő életének is vége. Gondold meg jól, és cselekedj hideg fejjel. Átöleltem, és a fülébe súgtam: – Esküdj meg, hogy nem árulod el. Add meg neki a lehetőséget, hogy külföldre szökjön, és soha többé nem találkozom vele. Veled megyek Párizsba… hozzád megyek feleségül… Marcelo kivette a zakója gomblyukából a szegfűt, a fülem mögé tűzte, és bólintott. Fogadalmunk zálogául megcsókoltam. A zenekar jelt adott, hogy színpadra kell mennem. Könnyes szemekkel énekeltem el az Ereklyetartócímű kuplét. Egyszer csak a bárpult felé pillantva észrevettem, hogy két civil ruhás csendőr áll ott. Marcelo odament hozzájuk, és meghívta őket egy italra. Az egyik le sem vette rólam a szemét. A dal felénél elhagyták a helyiséget. Sosem derült ki előttem, hogy milyen egyezséget kötöttek. Másnap Marcelo megjelent egy hamis útlevéllel és menlevéllel Eric számára a civil kormányzó aláírásával, mellyel a Juan Martorell Puig névre hallgató biológia professzor egyetemi tanár Brüsszelbe utazhatott a Sorbonne konferenciájára. Két napra rá Marcelóval elutaztunk Párizsba. Azóta eltelt harminc év, és többé nem találkoztam Erickel. Nem sokkal utána, hogy összeházasodtunk Marcelóval, el is váltunk. Attól fogva testestül-lelkestül a munkámnak szenteltem magam, és elvesztettem érdeklődésemet a férfiak iránt. Fura, hogy egy kupléénekesnő ilyet állít, pedig így történt. Az az igazság, mindig arra vártam, hogy egy-egy fellépés után Eric visszajön és átölelhetem. Hideg van itt az ablaknál. Az este ködöt eresztett a városra. A Queiles víztükrén táncolnak a katedrálist megvilágító lámpák fényei. Nyolc óra lesz tíz perc múlva. Ma utoljára lépek színpadra. Szülővárosomat választottam, itt mondok búcsút a világot jelentő deszkáknak. Még néhány perc, és szemben találom magam a sok idegennel, akik gyerekkoromban a szomszédaim és barátaim voltak. Smink nélkül lépek színpadra, sötét ruhában, vállamon kendővel. Hajam természetes színében csillog, kontyba fogtam a tarkómon. Szürke, mint az őszi felhők, melyeket az északi szél sodor fölénk. Két fekete gyöngyöt viselek a fülcimpámban. Egy kis nercolaj kölcsönöz némi fényt folyton remegő ajkamnak. A függöny mögött állok, épp most hallom a fellépésem kezdetét jelző cintányércsendülést. Félek. A közönség felé pillantok. Alig ötvenen ülnek a színházteremben. Köszöntöm a hallgatóságot. Gyér taps fogad. Egy férfi közeledik a terem egyik sarkából. Fölemelem a kezemet, intek a zenekarnak, erre abbahagyják a játékot. Kimegyek egész a színpad szélére. A férfi megáll a lépcső előtt. Vele szemben állok. Istenem, az évek során mennyire megváltozott! Fogom a mikrofont, és alig tudom elsuttogni a dalt. A Gyere, gyere, csak gyere ritmusára odamegyek mellé.   Pávai Patak Márta fordítása