Bármennyire lelkes vagyok is a regényt illetően, megígérem, hogy megpróbálok fegyelmezett lenni, és csak néhány dologról fogok röviden beszélni.

Először is egy-két alapvető tény az íróról és a regényről. Carmen Laforet 1921-ben született és 2004-ben halt meg. A semmi volt az első regénye, mely 1944-ben jelent meg, és azonnal óriási sikert aratott, irodalmi díjat is kapott. Carmen Laforet ezen kívül is számos regényt, elbeszélést és esszét írt, tehát nem árt emlékezni, hogy van ott még más érték is, ahonnan ez a regény jött.

Szívesen beszélnék akár hosszabban is magáról a regényről, ha feltételezhetném, hogy mindenki olvasta már. A regény azonban jól láthatóan úgy van megírva, hogy mindvégig szerepet játszik benne a feszültség, vagyis a cselekmény végkimenetele, és a regénynek ezt a vonását tiszteletben kell tartanom azzal, hogy még csak utalásszerűen sem árulom el, milyen fordulatokat vesz a cselekmény. A regény lezárásában ugyan nincs semmi poénszerűség, de menet közben nagyon fontos, hogy az elbeszélt eseményeket egyaránt kell szemlélni a tragédia és a nyomasztó helyzet feloldódásának a  perspektívájából.

Szóval, a cselekményről nemigen beszélhetek, de annyit elmondhatok, hogy a regényben elbeszélt események azzal indulnak, hogy a polgárháború utáni időkben Barcelonába érkezik egy tizennyolc éves lány, hogy a nagyanyjánál és a nagyanyja családjánál húzza meg magát egy időre. A regény - egyáltalán nem függetlenül attól, hogy érdekfeszítő olvasmány - elbeszéléstechnikai szempontból is roppant érdekes, és könnyen el tudom képzelni, hogy igazuk van azoknak, akik azt állították, hogy A semmi forradalmasította vagy legalábbis megújította a spanyol elbeszélő prózát. A regény elbeszélője maga ez a tizennyolc éves lány, aki egyes szám első személyben szól az eseményekről egy meghatározhatatlan, de a történet lezárultához képest nem túl távoli jövő perspektívájából. Az egyes szám első személyű elbeszélés ebben a regényben egyáltalán nem jelent korlátozottságot és nem jelenti a személyiség önmagára zárultságát - éppen ellenkezőleg: az elbeszélő szövegébe teljesen magától értetődő módon, a legkisebb stílustörés nélkül tud például beépülni drámai jellegű történetmondás a 34. és a 42. oldalak közötti részben. A regénynek ez a részlete formailag is a drámaszöveg konvencióihoz idomul: a bekezdések a beszélő nevével indulnak, s a nevet az elhangzott mondatok lejegyzése követi. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy az elbeszélő nézőpontját teljes értékűen egészítik ki mások nézőpontja, és a regényben tetten érhető feszültséget a az egymással közel egyenrangú nézőpontok egyidejű jelenlétével is jellemezhetjük.

A regény konvenciói ugyanilyen gazdagok: első látásra is nyilvánvaló, hogy a regény felhasználja a nevelődési regény, a családregény, a művészregény szabályrendszerét, de ha jobban megnézzük, még ezeken túl is felismerhetőek egyéb hagyományok. Igaza van, azt hiszem, annak a kritikusnak, aki a Cinderella, azaz a Hamupipőke-történet sajátos változatát is felfedezte a regényben. Van ugyanis egy báljelenet, melyben meghatározó szerepet játszik a tizennyolc éves lány cipője. A regény jelenidejű cselekményének alakulására nagy hatással van a múlt, pontosabban szólva a múlt fokozatos megismerése, tehát a regény egyszerre emlékezéstörténet és valamiféle detektívregény is. A regény sikeresen használja fel ezeket a szerteágazó konvenciókat: az elbeszélő alakjában például érdekes módon ötvöződik Hamupipőke és a detektív szerepe. S ha még ehhez hozzáteszem, hogy a regényben a 19. századi regénykonvenciók mellett - mondjuk - a szürrealizmus is megtalálható, akkor nyilván nem kell már sokáig bizonygatnom, hogy a könyvet érdemes elolvasni.

A regény megjelenésének dátuma, azaz 1944, figyelmet érdemel. 1944 - vagyis több, mint hatvan évig tartott, míg a regény eljutott hozzánk. Emlékezhetünk még arra, hogy úgy húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt mennyi mindent lehetett hallani arról, hogy a világirodalom színe-java megjelenik magyarul is. Bizonyára ez a önpropagandát sem nélkülöző melldöngetés lehetett az oka annak, hogy akkortájt sokakban valami olyan kép alakult ki, hogy itt vagyunk mi: nálunk bezzeg minden megjelenik, és ott vannak ők, a nagy, hálátlan irodalmak, melyek ügyet sem vetnek a nálunk létrejött értékekre. Az azóta eltelt idő megmutatta, hogy ebben mennyi tudatos és akaratlan önámítás volt. Egyrészt a világirodalom sokkal, sokkal nagyobb, mint amekkorára a magyarul is megjelent művekből következtetni lehetett, vagy akár még ma is lehet, másrészt az is kiderült közben, hogy magyar regények is tudnak zajos sikert aratni külföldön. 

Három, szerintem kevéssé méltányolt érvet szeretnék felhozni arra, hogy miért is fontos a fordítás. 1. A magyar irodalom fordítással indult, és ez a szimbiózisnál sokkal szorosabb, sokkal bensőségesebb kapcsolat azóta sem szűnt meg. 2. A magyarra fordított és az eleve magyarul írodott műveket nem helyes élesen szembeállítani egymással. Hogy miért nem? A magyarra fordított művek alapvető módon szólnak bele abba, ahogyan a magyar műveket írják, és ahogyan azokat olvassuk. Más lett, mindenféle értelemben, a magyar irodalom, mióta magyarul is megszólalt Dickens, Stendhal, Dosztojevszkij, Kafka vagy Borges. A harmadik érvem: A magyar irodalom legnagyobb korszakai rendszerint egybeestek a legnagyobb fordítási korszakokkal. Sőt ehhez hozzá lehet még azt is tenni, hogy a magyar irodalom legnagyobb alakjai nagyon gyakran a legjobb műfordítók is voltak. Azon is érdemes elgondolkozni, hogy a legnagyobb költőink - szinte kivétel nélkül - nagyon sok nyelven olvastak irodalmat. Másokat is lehetne említeni, de a nyilvánvaló példák a következők: Zrinyi, Balassi, Csokonai, Arany, Kosztolányi, Babits. A három érvből összességében az következik, hogy a magyar irodalom történetében elemi módon számolni kell a magyarra fordított művekkel is.

S végül, azaz nagyon hangsúlyos helyen szeretném megemlíteni, mennyire jó azt látni, hogy a regény Leányfalun jelent meg a Patak Könyveknél. Nem ismerem a részleteket, de egészen nyilvánvaló, hogy a három szó mögött hosszú történet, talán regény van.

Legeslegvégül a fordítás. Bárhol nyissuk ki a könyvet, szép magyar mondatokat fogunk találni. Látható, hogy Patak Márta szerette a regényt, s egyáltalán nem sajnálta a időt és a munkát, melyet a fordításba fektetett. A könyvet a magam részéről a legjobb szívvel tudom ajánlani.