Fernando
Savater :: A
választás bátorsága
(részlet)
VIII. fejezet
A gyönyör választása
S kiket ti a gyönyörök barátinak mondotok, azok a
szépnek s igaznak is baráti,
gyakorolják s megtartják az erényeket mind.
GAIUS CASSIUS LONGINUS
A bölcs azt mondja, sokkal többet érünk vele, ha nem megismerni,
hanem inkább élvezni akarjuk a világot.
SAINT-EVREMOND
Franciás neveltetésben eltöltött kora ifjúságomra André Gide nyomta
rá a bélyegét. L’immoraliste című könyvét a címén felbuzdulva olvastam
el, és meg is maradt bennem a regény történeti háttere, bár annak
valósághűségéről mit sem tudok: „Megvallom, leginkább az ifjú Athalarik
király alakja vonzott. Elképzeltem azt a tizenöt esztendős ifjút,
aki titokban a gótokért rajong, lázad anyja, Amalasuntha ellen,
kapálózik görögös neveltetése ellen, lerázná magáról a kultúrát,
mint a heréletlen ló a kényelmetlen páncélt, és inkább választja
a bárdolatlan gótok társaságát, mint a túl öreg és túl okos Cassiodorusét,
s a vele egyivású cimborákkal éveken át kóstolgatja az erőszakos,
buja és féktelen életet, hogy aztán tizennyolc esztendősen a teljes
csömörben, a sok dorbézolástól megrészegülten pusztuljon el.” Ha
meghallom ezt szót, hogy „gyönyör”, mely kissé mindig megbotránkoztató,
először még most is a Gide által életre keltett Athalarikra, s nem
a diszkrét és szerény Epikuroszra vagy Montaigne-ra gondolok.
Ez valószínűleg a klerikális Franco-diktatúrára jellemző puritán
neveltetésem logikus következménye, mely attól, hogy logikus, még
legalább annyira nemkívánatos, mint amilyen beteges (természetesen
Gide-re is rákényszerítették a puritán neveltetést). Az élvezetet
megtestesítő Athalarikról szőtt ábrándjaim magukon viselik tehát
a puritanizmus ítéletének teljes súlyát, mellyel az ő szennyes világát
sújtja: éretlenség, lázadás, bárdolatlanság, túlkapás és korai halál.
Mindez a szó legszorosabb értelmében csábító képpé áll össze bennem,
vagyis vonzott, jóllehet taszítónak és ijesztőnek éreztem. Másképpen
fogalmazva ijesztőnek találtam, mert egyszerre volt vonzó és taszító;
ettol olyan csábítóak a viszolyogató dolgok, mindaz, aminek élvezetében
egész valónk feloldódik. „Mikor örömöket élvezel, eggyé leszel az
élvezettel, de már nem «te» leszel…” Talán az édenkertben a befolyásolható
Éva rosszul értette a kígyót: a paradicsombeli csúszómászó nem azt
mondta, hogy miután eszel a jó és a rossz fájáról, olyan leszel
Ádámmal együtt, mint az istenek (ahogyan doktor Jekyll, miután megitta
a kotyvalékát, hogy Mr. Hyde-dá változzon), hanem hogy az alma annyira
ízletes, hogy miután megízlelitek, elmegy a kedvetek tőle, hogy
isteniek, azaz par excellence lények legyetek. Tehát hogy mindegy
lesz ezután, isteniek lesztek-e vagy sem – mert istenien fogjátok
érezni magatokat. Ám Éva, de főleg Ádám, sietve befalta a tiltott
gyümölcsöt, meg sem ízlelte, és utána keresett valamit, kihagyta
tehát, ami e földi étekben a legjobb, és csak a következményeit
szenvedte el, mivel a testi öröm nem eszköz arra, hogy valamit megszerezzünk,
de nem is öncél, hanem a cél és az eszköz közötti különbség élvezetes
elpárolgása, ahol nincs azelőtt és azután. Ádám és Éva nem azért
űzetett ki a paradicsomból, mert hallgatott a kígyóra, azt hívén,
hogy Isten egyik szószólója, hanem mert azt hitte, a kígyó orvosolja
majd a baját, hogy nem Isten…
De térjünk vissza a testi örömöket illető puritán kritikához, Athalarik
felkavaró esetéhez, mely annakidején olyan nagy hatással volt rám,
hogy máig nem felejtem, nem is tudok felülemelkedni rajta, (bár
akkor úgy vállaltam, most meg úgy tekintem őket, mint a valódi bujaság
szükséges kelléke azzal szemben, ami nem él vele): éretlenség, lázadás,
bárdolatlanság, túlkapás és korai halál. Nézzük sorban. Az éretlenséggel
kezdem. A puritán szellem szerint érett az, aki jól eszébe véste
a könyörtelen törvényt, mely előírja a kívánatos vágykielégítés
elhalasztását, és a halaszthatatlan vágykielégítés nem kívánását.
A gyönyör nem tűr halasztást, a halogatásra tett kísérlet hiú ábránd
csupán. A gyönyör nem rövid időre szóló vágykielégítés – amitől
a számítók tartanak –, nem is időn kívül eső, ahogy a romantikus
idealisták képzelik, hanem az idő ellenében valósul meg, szemben
bármily latolgatással, mellyel a jelent a jövőre vonatkozó preventív
intelmeknek vagy a múlt ostorozásának vetjük alá. Az élvezet pillanata
időellenes, mert hatásosan immunizál a jövőbeli vágykielégítésekkel
vagy büntetésekkel szemben, miközben bennünket azonosít valamivel,
ami mindig is létezett, egyfajta közmúlttal, amely maradéktalanul
aktualizálható. Borges, aki az idő újabb cáfolatát kívánta elővezetni
(de rögtön „újabbnak” minősítette, ironikusan előrevetítvén kudarcát)
azzal érvelt, hogy a közösülés szédítő pillanatában minden ember
egy és ugyanaz, vagy hogy akik meggyőződéssel és értőn olvasnak
el egy Shakespeare-sort, azok maguk is mind az osztatlan és visszatérő
Shakespeare. A beteljesült gyönyör mindig ugyanaz, ami egyszer már
volt, értéke nem kopik meg, és érdektelen, hogy menthetetlenül vége
lesz. Le nem zárt, be nem fejezett, a megszabott végzetet nélkülözi,
a színehagyott örökkévalósággal szemben üde frissességnek örvend.
Hadd idézzem egyik kedvenc lovas példámat. Egy zsidó versenyló-tulajdonos
a múlt században egyik bajnok ménjét Never Say Dienak, majd az egyik
legjobb kancájának Never Say Nonak keresztelte. Aztán befedeztette
a kancát a ménnel, és a csikó a Serdülő nevet kapta. Athalarik is
lehetett volna…
Második vádpont: lázadás. Az élvezet keresése lázadás a társadalmi
kötelezettségünk ellen, hogy kivegyük részünket a szükségletek kielégítéséért
folytatott kollektív küzdelem nehézségeiből. A gyümölcsöző szenvedés,
az egyszerre lelki fájdalmat okozó és elismerést eredményező szolidáris
áldozatvállalás minden valamire való közerkölcs alapja. Magára valamit
is adó ember rossz szemmel nézi a semmittevést. Még a nyelvünkben
is visszaköszönnek az efféle előítéletek. Rafael Sánchez Ferlosio
zseniális könyvében idéz néhány ilyen óvatos nyelvi fordulatot:
„Mint minden töltelékszó, a megérdemelt pihenés és az egészséges
öröm is ideológiai felhangú kifejezés. A megérdemelt és az egészséges
sztereotip ellenpontja szemlátomást azt sugallja, hogy a tétlenség
(pihenés) és az élvezet (öröm) önmagában véve olyan, mint a mezőn
burjánzó gyom, vadon tenyésző dudva, kártékony gaz, és azt ki kell
érdemelni, és előtte egészségkúrán kell átesni. Az elfojtás a pihenést
és az örömöt rossznak, bűnösnek bélyegzi meg, amiért bocsánatért
kell esedezni, bűnbánatot kell gyakorolni. A pihenéshez fel kell
mutatni a kártyát, rajta a munkahely, jobban mondva a kifárasztó-állomás
be- és kiléptető órájának bélyegzőjével. Az örömhöz is be kell mutatni
az orvosi igazolást, amely hitelt érdemlően bizonyítja, hogy kábítószer-
és alkoholtesztünk eredménye negatív, átestünk a nemibetegség-megelőző
oktatáson, pontosabban részesültünk a paráznaság ellen hivatalosan
előírt kezelésben.”27 Az „öröm” szót sokféle nyelvi félelemoldó
kíséri, és mind arra hivatott, hogy elejét vegye a szó által sugallt
botrányos szédületnek: egyszerű örömök, ártatlan örömök, hovatovább
tisztességes örömök… Az adalékmentes, nyers, pőre gyönyörben szemlátomást
mindig van valami illetlen és bűnös, ami csak fokozódik, amikor
gyaníthatóan természetellenes, keresett módszerek szabadítják el
toxikus hatását. Az öröm mindenekelőtt a test támogatását kívánja,
nem hajlandó lemondani a testről, ezért a lázadás oldalára áll:
mert az engedelmesség elsőre mindig lemondás a tiéd a tested elvéről.
Az ítészek szerint a pallérozatlanság, a közönségesség jele, ha
az ember átadja magát a testi örömöknek. Legtöbbször elmarasztaló
értelemben használjuk, hogy a zabolátlan testi örömöknek. Ebben
a megközelítésben a kifinomult kulturáltságra való törekvés gátolja
meg, hogy menthetetlenül besározódjunk az érzéki élvezet fertőjében.
A kultúra révén valóban kezelni tudjuk az érzéki örömöket, igen,
de mintha kesztyűt húznánk közben… Minden élőlénynek szabad vonaglani
a gyönyörben – minden állat pallérozatlan és közönséges – de mi
emberek megtaláltuk a módját, hogyan stilizálhatjuk, hogyan emelhetjük
át a puszta érzékelés szintjéről az intellektuális megjelenítés
síkjára a kellemesen bizseregtető élményt. Hogy az érzéki öröm kulturálisan
elfogadható legyen, akadályokkal kell körbebástyázni, a puszta érzékelésről
a gondolatiság nemes szintjére kell emelkednie… A kulturális, művészeti
vagy technológiai eszköztárunkban rejlő számtalan lehetőség közül
– az impresszionista festészettől a bel cantón át a jacuzziig –
engem legjobban azok hoznak lázba, amelyek újabb lehetőségeket teremtenek
és kínálnak az élvezetekre. De nem azért, hogy elemibb, magától
értetődőbb és nyilvánvalóbb, vagyis a puritánok becsmérlő zsargonjával
élve „pallérozatlanabb” örömöket háttérbe szorítsák. Ilyenkor mindig
bízvást fordulhatunk Montaigne-hez, aki mindig olyan kulturáltan
élvezetes tud lenni, és mégse szólja le azt a gyönyört, amelyben
„kéjünk és szennyünk zagyván ugyanazon a helyen osztozik” – ahogyan
ő mondja, miközben óva int bennünket attól, hogy emberi mivoltunk
„állatias” passzióin pironkodjunk: „Micsoda szörnyeteg állat az,
amelyik önmaga számára válik rettenetté és amelyiket az élvezetek
nyomasztanak; amelyik a boldogtalansághoz ragaszkodik!” Én nem riad
vissza, határozottan állást foglal, amit a műveletlen Athalarik
is bizton vállalt volna, hogy visszavágjon vele házitanítójának:
„A legcsekélyebb alkalmat is megragadom az élvezetre. Hallomásból
ismerem a gyönyör számos megfontolt, erős és diadalmas nemét; ám
a vélekedésnek nincs olyan hatalma rajtam, hogy étvágyat érezzek
ezekre. Nem vágyom úgy az emelkedett, pompás és fényűző gyönyörökre,
mint a nyájasan és könnyen kínálkozókra.” Műveletlenek? Pallérozatlanok?
Ha így tetszik a nyomorult kényeskedőknek, ám legyen: de akkor is
szívmelengetően megindítóak, nyugtalan testünket a feltétel nélküli
életigenlés állapotába sodorják, mely élet örökre marad a nagy talány,
nem mi akartuk, hanem általában elszenvedjük, s amit időnként élveznünk
is megadatott.
Hogy ezek az örömökkel óhatatlanul visszaélünk, ahogy a másik rosszalló
vélekedés tartja? De ki mondja meg, hol a határ a serkentő gyakorlat
(úzus) és a bénító visszaélés (abúzus) között? Nincs nehezebb, mint
a mértékletesség – és ennél fontosabb sincs, ebben egyetértek –,
feltéve, ha a mértékletesség az élvezetek meghosszabbítására, fenntartására,
nem pedig az elfojtására szolgál. A bölcs Lichtenberg arra intett,
hogy legtöbbünk számára könnyebb a teljes lemondás, mint a mértékletesség
gyakorlása, hiszen utóbbi tudomásul veszi és megengedi a bujaság
adományát, míg előbbi szenteskedve szörnyülködik fenyegetése előtt.
Megint tanácsos Montaigne-hez fordulni: „Úgy védekezem a mértékletesség,
mint hajdan a vágyak ellen. Túlságosan visszafog, egészen az ostobaságig.
Márpedig szeretnék a magam ura lenni minden értelemben. A bölcsesség
és annak szertelensége nem kevésbé mérséklendő, mint a bolondság.”
Félő, hogy a mértékletesség fokozatait az álszentek, babonások,
vagy a krónikus étvágytalanságban szenvedők gyomrához kalibrálják.
Még a féktelenséggel oly kevéssé gyanúsítható mesterek is megengedik
olykor a kihágást, mint Seneca, aki nem rest melankóliára hajlamos
tanítványnak, Lucillusnak azt tanácsolni, hogy öntsön fel olykor
a garatra, s a józan részegség lehetőségét csillantja meg előtte
e nyilvánvaló oximoronnal. Vagyis olyan excesszust javasol, ami
nem borítja fel az élet egészséges egyensúlyát, hanem inkább erősíti,
„deneurotizálja” az életet, ha szabad ezzel a rettenetes kifejezéssel
élnem, melyet Seneca természetesen nem használt. Vajon az „excesszus”
nem maga a megvalósult élvezetre való képesség-e, ha csak az élvezetet
elutasítók szemszögéből nézzük? Itt felidézhetjük a meghatározást,
amelyet Ambrose Bierce alkalmaz az absztinens szócikk alatt: „Gyenge
ember, aki megadja magát annak a kísértésnek, hogy megtagadja magától
az örömöt.„28
Az utolsó és egyben legsúlyosabb vádponthoz érkeztünk: korai halál.
Aki keresi az élvezeteket, főleg ha nagyon fiatal, gáttalan élvezetekben
leli halálát. Bizonyos fokig minden mély élvezet felér egy kisebb
halállal, mert nem fér el, nincs helye benne az azutánnak. El kell
ismerni, van az élvezetnek destruktív módja is, előfordul halálos
alámerülés a feneketlen örömök mélyre, amikor életellenesnek bizonyul
az, ami pedig az élet leghatározottabb és legkövetkezetesebb igenlése
lehetne. E félresiklásnak, perverziónak azonban nem az a lényege,
amit George Bataille állított az erotizmusról, nevezetesen hogy
az nem életigenlés a halálban is, hanem inkább azt jelenti, hogy
valaki az életigenlés legsajátosabb aktusában is halálos következményt
keres: valamit, ami nem az életet élők és élvezők, hanem a beteges
képzelgéseikbe belekeseredett puritánok sajátja, akik nem világos,
miért, de készek magukat büntetni, ha akadálymentes és félelem nélküli
életet választanak. Az egészséges hedonista ugyan bele is halhat
a jóba, de sosem törekszik arra, hogy a halál állítsa ki a megmásíthatatlan
bizonyítványt: fenékig ürítette az élvezetek poharát. Valójában
az élvezet nem okvetlenül rövidíti meg az életet, hanem inkább a
mélyére hatol, elmélyíti. Az élvezet fedi föl, azt, hogy az élet
mélyén – legbelül, magában az életben – még több élet rejlik, még
ha az életen túl nincs is élet: nem a tartam, hanem az intenzitás
számít igazán (bár semmi kivetnivaló nincsen abban, ha kitoljuk,
ameddig csak lehet, hogy egyetlen zuga se maradjon feltáratlanul,
ami kezdő korunkban észrevétlen maradt előttünk). Aki sokat élt,
nem azonos azzal, aki hosszú ideig élt: emlékezzünk csak vissza,
milyen cinikusan válaszol az orvos a betegének, akinek azt tanácsolja,
hagyja abba az ivást, ne egyen édességet, ne dohányozzon, ne szexeljen
nyakra-főre, mire a páciens – aki ettől okkal ideges lesz – megkérdezi,
hogy akkor tovább fog-e élni. „Nem – feleli neki a doki –, de az
biztos, hogy sokkal hosszabbnak érzi majd az életét.” Athalarik
e tekintetben ugyanazt válaszolhatta volna bírálóinak, amit Stevenson
mondott egy másik orvosnak, aki előírta neki, hogy takarékoskodjon
az erejével, mert különben fiatalon fog meghalni, mire Stevenson
csak anynyit felelt: „Jaj, doktor úr, minden ember fiatalon hal
meg!” ha nem így lenne, nem is számítana, hogy meg kell halni.
Vajon honnan az élvezeteknek ez a rossz a erkölcsi megítélése? Mert
az biztos, hogy még ha feltételesen is, de mindig könnyebben kapnak
erkölcsi felmentést azok, akik másokat szenvedésbe taszítanak (nagy
politikai vagy vallási vezetők, közösségellenes és kizsákmányoló
óriásvállalatok kényurai, az emberiség gályafelügyelői), mint akik
béklyóikat lerázva a saját örömüknek élnek. Utóbbiakat bélyegzik
„egoistának”, és érdekes módon az egoizmusuk, mely rajtuk kívül
senki mást nem köt, szemlátomást visszataszítóbbnak tűnik, kevésbé
„példaértékű”, mint akik mások nyakára hágnak, hogy termelni, felhalmozni
vagy hódítani tudjanak: a kitartó és puritán hangya jobb erkölcsi
megítélésben részesül, mint a tékozló tücsök… még azok között is,
akik a gyakorlatban sokkal inkább a tücsökkel rokonszenveznek. Erkölcsileg
elfogadhatónak tartják, aki a majdani örömök kedvéért elhalasztja
ma az örömét, aki ma áldozatot hoz és koloncot vesz a nyakába, hogy
holnap majd örvendhessen (vagy hogy holnap majd mások örvendhessenek),
magasztalják nemes szándékáért azt, aki elősegíti vagy feláldozza
magát mások igényeinek kielégítéséért… de bizalmatlanul nézik, aki
plédje alatt, kedvére ficánkolva éli meg a maga gyönyörét. E jelenség
mélyén a beteljesült és nem csupán vágyott vagy sóvárgott, örömmel
szemben érzett moralizáló pánik lappang – nem akarom morálisnak,
sem moralistának kikiáltani –, mintha az élvezet bűnösen elfordítani
bennünket embertársainktól. Az etika az emberek közötti kölcsönös
függőséggel foglalkozik, és az élvezet, bár az esetek túlnyomó többségében
embertársainkkal történő érintkezésből vagy interakcióból származik,
átmeneti időre ugyan, ám szemlátomást rendkívül hatékonyan függetlenít
bennünket tőlük. Élvezet közben – abban a pillanatban! – nincs szükségük
semmire és senkire, és az önállóságnak ez az illékony állapota,
melyben megszűnik a szükségleteknek kitettségünk, látszólag kiemel
bennünket az erkölcsi világból, amely csupán alkudozásig jut el
azokkal a szükségletekkel. Aki szenved, annak szüksége van másokra,
részvétet, együttműködést, gyógyírt vár tőlük; de aki élvez valamit,
az szinte elérhetetlenné válik, amíg ez az állapot tart, még akkor
is, ha kitörő örömével, mintegy mellékesen, a hozzá legközelebb
állókat vagy az élvezetében osztozókat is megfertőzi, hiszen mintegy
fedezékbe vonul, és mást sem kér, csak hogy hagyják békén. A fájdalom
segítségért kiált, míg az öröm csupán ezt mondja, „tégy úgy, ahogy
én… és ne háborgass!” Az erkölcs legszigorúbb őrei nem engedhetik
meg az effajta veszélyes lázadást, mely mintegy kiiktatja őket.
A pokol és a purgatórium kényszerű lakói megmutatják magukat a szörnyülködő
vagy az irgalmas Dante előtt, de a paradicsomban a boldogság kikerülhetetlen
sorompójába ütközik:
Körülpólyáz sugárzó örömöm
s képem e láng előled úgy takarja,
mint a kis hernyót rejti a selyem.29
A boldogságom rejt szemed elől:
ragyogva vesz körül s úgy eltakar,
mint kukacot saját selyemgubója.30
A felületes szemlélő ellenvethetné, hogy manapság fölösleges az
élvezetek bárminemű védelme és szemléltetése, hiszen e mai légkörben
ismeretlenek azok a puritán szelek, amelyek André Gide gyermekkorában
vagy az enyémben, a Franco-rendszer alatt fújtak. Ma a fogyasztásban
az élvezetek intézményesülésének vagyunk tanúi: a szórakozástatás
bölcsőtől sírig tartó esztétikai és politikai feladat lett, a mindenféle
hóbortos szeszélyt kielégítő vagy inkább provokáló termékek hirdetése
uralkodó ideológia (a lelkiismeretfurdalás-mentes kísértés pedig
ájtatos arccal végighallgatott napi szentbeszéd!). Azelőtt a templomokban
szabott áras búcsúcédulákat kínáltak, mellyel a másvilágon rövidíthettük
meg a tisztítótűzben szenvedést, ma ellenben a nagyáruházak kínálják
katalógusaikban az újdonságokat és akciós termékeket, melyekkel
földi kínjainkon enyhíthetünk, és ha nem is kimondottan paradicsomivá,
legalább édenkertszerű, önkényes és drága portékával telezsúfolt
bazárrá varázsolják életünket. A magánakvalót, aki nem kér a kényelemből,
a háztartási készülékek szédítő sokaságából, az illatos parfümből,
gyanús, aszociális lázadónak, majdhogynem terroristapalántának tekintik.
Ilyen körülmények között jogot követelni az élvezetnek majdnem olyan,
mintha faltörő kossal mennénk neki a tárva-nyitva álló ajtónak…
Magam sem találom egészen meggyőzőnek e szembeötlő szimptómák közül.
Természetesen rokonszenvesebbek számomra a megengedő társadalmak,
mint amelyek retorikájukban siralomvölggyé fokozzák le világunkat,
és a jelent – az egyetlen időt, amelyet valóban képesek vagyunk
megélni – odadobják a megfoghatatlan örömöket ígérő túlvilágért
vagy a káprázatos jövendőért, mely a világiaknál tölti be a mennyország
szerepét. Mégis meggyőződéssel hiszem, hogy a társadalmi erkölcsben
a hedonizmus sosem norma, még ha eddig – szerencsére – egyetlen
formációjában sem hiányzott mint szégyellnivaló de élvezetes magánerkölcs.
A mindenkor ellenjavallt, de mindig keresett gyönyörben lázadtak
az egyének a kultúrák rossz kollektív közérzete ellen. Nem bízom
az előírt, beárazott örömök őszinteségében. Fogyasztói társadalmunk
a költést és költésben való versenyt tekinti az élvezetek legmagasabb
rendű fokmérőjének: az árral ki nem fejezhető örömök, melyeket nem
lehet megvásárolni, hanem mindenkinek magának kell fölfedezni vagy
kitalálni, továbbra is megvetéssel vagy gyanakvással szemlélt, értéktelen
ócskaságnak minősülnek. Az ember eredendő vágya a maradandó örömre
még nem sokkal ezelőtt is csak úgy volt társadalmilag elfogadható,
hogy templomba küldtek érte bennünket; most meg azt mondják, irány
az iroda, utána az üzlet. A gyönyört továbbra is elodázzuk, felcímkézzük;
a márkán keresztül vezet az út a gyönyörhöz, a logó ígéri a kielégülést.
Neopuritán irányzatokban egyébként nem szenvedünk hiányt, melyek
a „légy formában” elv szerint mérik ki szükségleteinket életünk
élvezéséhez: ilyen például az egészséges életmód imperatívusza a
kötelező örökifjúság, ellenkező esetben ugyanis a betegség bűnébe
eshetünk. Az egykori inkvizítorokat, akik puszta emberbarátságból
akár máglya útján is kieszközölték a lelkek megmentését, most újabbak
váltották fel, akik testünk általános egészségi állapota felett
őrködnek, főleg most, amikor egészségünk helyreállításáért általában
az állami kézben lévő egészségbiztosítás fizet. Az úgynevezett „drogok”
elleni sajnálatos keresztes hadjárat – ami nyilvánvalóan kriminalizál,
és az emberi jogok elleni legrémesebb merényletek forrása – ékes
bizonyítéka ennek a neopuritanizmusnak, amely az Élet nevében zajlik
(élet alatt merő produktív időtartamot, és nem intenzitást értve),
bár természetesen nem ez az egyetlen. Az AIDS betegség egyes magyarázatai
és a megelőző intézkedések is ugyanezt az vonalat követik. Tegnap
befeketítettük az örömöt, tagadhatatlanul tragikus vetületének gyalázatos
voltát hangsúlyozván, ma pedig álságosan eltüntetjük, megkozmetikázzuk
a tragikusan szabad választást, amit kétségtelenül magában hordoz.
Ezért továbbra is azt gondolom, a szűken vett erkölcsön túli etika
szemszögéből nézve nem árt időnként emlékeztetni az élvezet mint
életfontosságú választásunk fontosságára, és azt sem fogom elfelejteni,
milyen odaadó szeretettel viseltettem annakidején az illetlen Athalarik
iránt.
27 Vendrán más ańos malos y nos harán más ciegos. Barcelona, Destino,
1993.
28 Ördögi kislexikon (Ford. Greskovits Endre) Eri, Bp., 2003.
29 (Ford. Babits Mihály)
30 (Ford. Nádasdy Ádám)
Pávai Patak Márta fordításai
|